Szeptember, a változatlanság

Sok újdonsággal nem tudok szolgálni az elmúlt egy hónaphoz képest, mivel az olvasatlanok száma nem nőtt túlzott mennyiséggel, ráadásul a szeptember nem arról volt híres, hogy sok könyvet olvastam volna, de azért még így is hat darab apróság landolt a polcomon, köszönhető a rukkolának. 

Magamhoz képest ez egyébként még szerény beszerzés, főleg ha azt nézem hogy a felét már el is olvastam. Mivel nem veszek könyvet, ezért a legnagyobb beszerzési forrásom a rukkola lett, ahol egy - két igazi csemegét be is lehet szerezni, ha szemfüles az ember. Mióta módosították a szabályokat, azóta sokkal szimpatikusabbá vált számomra és sokkal szívesebben is használom. 

A hazudósok és A jégben edzett férfi rukkolás szerzemény, a Szent város pedig még egy kis névnapi apróság volt. Az üvegszilánkon táncolni recenziós példány, az Árulás csókja és a Csipkerózsika pedig lírás rendelés volt. Az utóbbit elsősorban a kislányomnak vettem, de természetesen előtte nekem is le kellett csekkolni, csak úgy a biztonság kedvéért. 

Mint ahogy már említettem, szeptemberben nem vittem túlzásba az olvasást, hiszen összesen hat darab könyvnek jutottam a végére, amiből egy a képen látható mesekönyv volt, amit igazán nem is kellene beleszámolnom. 

A szeptemberi hónap kedvence lett Az üvegszilánkokon táncolni, ami egy zseniálisan jól megírt történet, de erről már írtam korábban. Ezenkívül olvastam még A hazudósokat, A köztes időt, a Gyakorlat teszi a mesterkedőt és az Amit csak akarsz című könyveket, amik közel egyedül A hazudósok rezegtette meg lécet, a többi egynek elmegy de igazán semmi több. 

És hogy mi lesz októberben? Fogalmam sincs, de már elkezdtem Robin Hobb Látnok című sorozatát és már kikészítettem Az árulás csókját is. Továbbra sem tervezek vásárolni, bár a kiadók igencsak próbára teszik a pénztárcámat, mivel jobbnál - jobb könyveket hoznak, aminek egyszerűen képtelenség lesz ellenállni, de egyelőre még tartom magam.

Read More

Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni

"Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában a mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.

Eltökélten és megfontoltan küzdenek azért, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják az ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit. Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket. 

Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét."

Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki nagyon várta már a Pioneer kiadó gondozásában megjelenő Ka Hancock regényt, egyrészt azért, mert a fülszöveg igazi csemegét ígér nekünk, másodszor pedig a borítója olyan lett, amit érdemes közelebbről is megszemlélni. Egyértelmű, hogy ezek után csak egy kérdésetek maradt, hogy maga a történet vajon milyen lehet? Erre én egyértelműen csak azt tudom válaszolni, hogy brutálisan jó, de ha el akarod olvasni a könyvet, akkor érdemes bekészíteni magad mellé egy százas zsebkendőt. 

Lucy és Mickey élete szokványosan kezdődik: első találkozás, randevú, szerelem, házasság, ám egy dologban különbözik bármely más normális kapcsolattól. Mindkettőjük hibás géneket hordoz magában, Lucy családjában mellrák sújtja a nőket, Mickey pedig folyamatos pszichiátria kezelés alatt áll és ezért kénytelenek megalkotni a saját szabályaikat. Ám amikor Lucy elmegy a szokásos éves vizsgálatra, akkor hirtelen az általuk felállított eddigi szabályok felülíródnak és életük legnagyobb döntését kell meghoznia a fiatal párnak. 

Ka Hancock rafináltan szövögeti története szálait, csendesen építi fel lépésről-lépésre, amitől az olvasó úgy érezheti, hogy minden a legnagyobb rendben van addig a pontig amíg egy tollvonással le nem rombolja az általa jól felépített várat. Ahogy haladtam a történetben, elmerengtem azon hogy mikor jön a csavar, hiszen ebben a könyvben van humor, jól kitalált szereplők, kellemes történet, de tudtam hogy ez nem lesz így a végéig, ezért éberen figyeltem és vártam. Aztán amikor ott volt előttem feketén-fehéren, amikor minden szörnyűsségé vált, akkor is csak egy dologban bíztam, hogy a végére minden jóra fordul. De hiába. Az Üvegszilánkon táncolni egy olyan nehéz, súlyos regény lesz, ami egyszerre fojtogató és csalogató is egyben, de ettől lesz olyannyira felejthetetlen. 

Sosem tudtam könnyen olyan regényről írni, ami számomra valamiért tökéletes volt, nehéz gondolatokká, mondatokká formálni azokat az érzéseket melyeket egy ilyen történet kivált belőlem. Ilyenkor unalmasnak és közhelyesnek érzem magam, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy valamiért sokkal nehezebben megy az írás. Az Üvegszilánkon táncolni című regény esetében most pontosan ez a helyzet állt elő, hiszen szeretném felhívni rá a figyelmet, de borzalmasan egyszerűnek hangzik az, ha csak annyit írok hogy elképesztő volt.

Ez az egy szó nem képes kifejezni semmit. Legalábbis most ebben az esetben semmit. Ezért egyszerűen csak annyit írok, hogy miért is szerettem annyira:

Szerettem, hogy minden egyes fejezet elején megszólal Mickey néhány sorban és csak utána váltott át Lucy szemszögére. Szerettem azt is, hogy a szerző egy csípetnyi humorral mindig megpróbálta enyhíteni a tragédiát. Szerettem, ahogy Lucy gondolkodott és ahogy elfogadta az életét olyannak amilyen volt. Szerettem azt a döntést amit meghozott, ha még oly fájdalmas is volt számára. Szerettem, mert az írónő életet adott a szereplőknek, egy valóságos életet amibe bele tudtam élni magam. Szerettem, mert elgondolkodtatott és számtalan kérdést fogalmazott meg bennem. És szerettem, mert nem hepiend a vége.

Remélem, hogy ez a pár sor elég lesz majd arra, hogy felébresszem bennetek a kíváncsiságot és egyszer úgy döntsetek, hogy elolvassátok a könyvet. Ka Hancock első regénye elsőprő erejű és engem már meggyőzőtt ezzel a könyvével, ezért ajánlom mindenkinek.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Mások is olvasták:

Read More

Augusztus, avagy én így zártam

Július óta tart az a fogadalmam mi szerint, addig nem veszek könyvet, amíg be nem fejezem az angol tanfolyamot. Ez el tarthat egy darabig, ugyanis terveim között szerepel, hogy leteszem a nyelvvizsgát. Ámen! Ezért most kizárólag azokat a könyveket olvasom, amik a polcomon tartózkodnak. Persze mindez baromira nehéz, mivel a könyvpiac sajnos nem állt meg attól, hogy én nem veszek könyvet (pedig milyen jó lenne), de igyekszem becsukott szemmel böngészni a friss megjelenéseket. :P

Ettől függetlenül mégis hét kis apróság érkezett hozzám, ami egyrészt a rukkolának, másrészt a  molynak, harmadrészt pedig férjnek köszönhető, így nem zártam rosszul az előző hónapot. :)

Amint láthatjátok, engem is elkapott a színezési láz, ami szerintem majdnem minden könyvmolyt megfertőzött, ezért férj meg is ajándékozott mindjárt két kötettel nehogy véletlenül kifogyjak. Aztán érkezett hozzám a Cibola meghódítása, Amíg a lányod voltam és a Hívják a bábát, mégpedig a rukkola jó voltából. Valamint volt egy cserém is a molyon (Itt voltam), illetve kaptam egy darab recenziós könyvet is, amit az Alexandra kiadónak köszönhetek. Még jó, hogy nem veszek könyvet. ;)

Nézzük, mit olvastam az elmúlt egy hónapban, hiszen az elkészült bejegyzések száma hosszú idő óta nem növekedett, ezért fogalmatok sincs hogy mit, mennyit és milyen könyv került a kezembe. Az augusztus nagyon hektikusra sikeredett, mivel az általam olvasott tíz regényből összesen csak hetet fejeztem be, amiből egy végül kedvenc lett. Az előző hónap favoritja Matthew Norman: Házas-társas című könyve lett, elképesztően jól megírt chick-lit. Ezenkívül kiolvastam még a Rosie-projektet, Pampa Bluest, Bontásra ítélve, Rocket girl 1., Legendát, és a Született tehetséget, amik mind - mind kiváló olvasmányok voltak. ;)

És hogy mi várható szeptemberben? Még elválik, de az biztos, hogy jövők egy Szent várossal, egy Köztes idővel és remélhetőleg számos más könyv bejegyzésével, mert itt az ősz és hát úgy néz ki, hogy nekem meg temérdek szabadidőm lesz. Remélhetőleg. ;)

Read More

Mhairi McFarlane: Helló, Szia, Szeretlek!

"Rachel és Ben az egyetem első napjától elválaszthatatlanok, ám szövetségüknek hirtelen vége szakad, látszólag örökre. Tíz évvel később, egy esős délután az élet új esélyt ad nekik, hogy helyrehozzák azt, amit annak idején elrontottak. A dolgok azonban sokat változtak az egyetem óta. Ben megnősült és ügyvéd lett, Rachel pedig – aki újságírói karrierről álmodott és most bírósági tudósítóként dolgozik – tizenhárom év után szakít vőlegényével, Rhysszel, és megpróbálja kitalálni, mit is szeretne az élettől. 

Ben szinte tökéletes időzítéssel, röviddel Rachel szakítása után költözik vissza egyetemi éveik városába, Manchesterbe, amit Rachel azóta sem hagyott el. A szikra újra lángra lobban, de Bennek nem várt vetélytársa is akad kollégája, a lehengerlő Simon személyében, akit elbűvöl Rachel humora. Vajon sikerülhet-e a tökéletes párosnak az, amit tíz évvel korábban elpuskáztak, és mit hajlandók egymásért feláldozni?

Mhairi McFarlane első regénye vicces és megható romantikus történet olyan élethelyzetekről és dilemmákról, amelyek a világ minden táján foglalkoztatják a harmincas fiatal nőket: vajon csak a nagy Ő-vel élhetünk-e boldog házasságban, merjünk-e kilépni kényelmes és biztonságos kapcsolatunkból, ha boldogtalanok vagyunk, és helyrehozhatjuk-e életünk legnagyobb tévedését?"

Olyan régen írtam már bejegyzést, hogy az ujjaim már be is rozsdásodtak, de a késztetés hogy írhassak nektek egyre erősebb, így most billentyűzetet ragadtam. A választásom a Helló, szia, szeretlek! című, az Alexandra kiadó gondozásában megjelent könyvre esett, amit ugyan óriási nagy reményekkel vettem a kezembe, de végül csalódás lett a vége.

"Ha az ember semmit nem tesz, nem is történik vele semmi. Az élet a döntésekről szól. Lehetnek kemények vagy a kedvedre valók, de nem kerülheted el őket."

Rachel az esküvője előtt úgy dönt, hogy köszöni szépen, de ő inkább mégsem köti össze az életét vőlegényével, Rhysszel. Családja és barátai megdöbbenve fogadják a hírt, de ő maga teljes mértékben meg van arról győződve, hogy a döntése helyes, ráadásul hosszú idő után újra felbukkan a NAGY szerelem, ami ha lehet még jobban összezavarja az egyébként is összekuszálódott életét. A kérdés csak annyi, hogy a legutóbbi komoly döntései végül meghozzák-e a gyümölcsüket? De ezt úgyis csak a könyv végén tudjuk meg.

Tudom, hogy a történetet mások már számtalanszor megírták más szereplőkkel, de még mindig olyan nagy hévvel és lelkesedéssel tudom magamat belevetni az ilyen regényekbe, mintha ez lenne az első alkalom. Mhairi McFarlane könyvénél is hiánytalanul meg volt a lelkesedés, de a történet előrehaladtával ez az érzés erősen elhalványult, aminek pedig két oka van. Az első, hogy az effajta történetnek nem tesz jót a cselekmény csűrése-csavarása, ennek hatására a könyv unalmas lett, mivel túl bő lére lett eresztve. Minek? Totál felesleges. Már csak azért is, mert nem lehet ebből annyit kihozni, hogy az olvasó az első szótól az utolsóig élvezze. A második ok pedig az érzelmek és a szenvedély hiánya, ezekből bizony semmi sem mutatkozott meg Ben és Rachel kapcsolatában, pedig állítólag még mindig dúl a láv közöttük. Csak én ezt valahogy nem vettem észre. Persze a humor sokat javít a helyzeten, amiből nem is volt hiány, de ahhoz ez kevés volt, hogy én maradéktalanul meg legyek elégedve. 

Ne értsétek félre, ez nem egy rossz könyv, hiszen én is kiolvastam, de amikor letettem úgy éreztem, hogy ez lehetett volna sokkal, de sokkal jobb is. És ez felbosszantott. Már csak azért is, mert a szereplők kedvelhetőek, a humor zseniális és még olvasmányos is lehetett volna, ha az előbb említett dolgok nem lettek volna. Ráadásul, ami igazán felbosszantott, az pont a történet befejezése. Sablonos, egyszerű és hát mondjuk ki: semmilyen lett. Pedig amikor két szerelmes egymásra talál, igenis kell egy kis tűzijáték, hogy én, az olvasó elhiggyem, itt most valami hatalmas dolog történt, mert egy romantikus könyvnek így lesz szép a vége. De így sajnos csak ezzel az egyszerű befejezéssel kellett beérnem.

"Ha az ember semmit nem tesz, nem is történik vele semmi. Az élet a döntésekről szól. Lehetnek kemények vagy a kedvedre valók, de nem kerülheted el őket."

Nem ez lett életem regénye, de nem csüggedek, hiszen számtalan regény vár még arra, hogy elolvassam és megtaláljam köztük a kedvencemet. Aki pedig mégis úgy dönt, hogy megpróbálkozik Mhairi McFarlane regényével az készüljön fel arra, hogy ez egy lassabb sodrású, ám humoros romantikus történet.

Értékelés: 5/3,5

Mások is olvasták:
Szilvamag: ITT

Read More

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

"Edgecombe St. Mary domboktól övezett apró angol falucska. Itt éli csendes életét a nyugállományú Pettigrew őrnagy, a regény szikár, lovagias, lefegyverző modorú főhőse. Mindennapjainak sarokkövei azok az értékek, melyekre az angol férfiak nemzedékek óta oly nagy hangsúlyt fektettek: tisztesség, kötelességtudás, illendőség – és a kitűnő angol tea. Az életvitelében megrögzött őrnagytól távol állnak a modern világ olyan „vívmányai”, mint például a könnyed erkölcs vagy az Internet. Miután öccse váratlan haláláról értesül, az özvegy őrnagy és a helyi csemegebolt pakisztáni származású – s szintén özvegy – tulajdonosa, a szép Mrs. Ali között lassan szívbéli barátság bontakozik ki. Az őrnagy a vidéki angol úriember megtestesülése, tősgyökeres helybéli. Mrs. Ali viszont hiába született angol, származása miatt menthetetlenül jövevénynek – egyúttal kívülállónak – minősül. Vajon a kapcsolatuk kiállja-e a nehézségek okozta próbákat, nem rombolják-e szét azok a veszélyek, melyeket akkor vállal az ember, amikor a boldogság reményében szembefordul a környezetével és a hagyományokkal?"

Pettigrew őrnagy iránt már az első oldalon szerelmet éreztem, ami kitartott egészen az utolsó oldalig. Ezért aki ezt a bejegyzést elolvassa készüljön fel arra, hogy negatív értékelést most ezen az oldalon nem olvas, merthogy ez a regény sóhajok milliárdját szabadította fel bennem. 

"Talán az evolúció, gondolta, valami alkalmazkodó gén készteti az angolokat arra, hogy vidám szabadtéri programokat tervezzenek lankadatlanul, holott szinte biztosra vehető, hogy esni fog."

Az őrnagy élete különös irányba változik, amikor megismerkedik a csemegebolt tulajdonosával, a pakisztáni Mrs. Alival, akivel lassan szorosabb kapcsolatot kezd el ápolni. Ám egy idő után nem csak szerelméért kell megküzdenie, hanem a családi örökségért, valamint az olyan jól leplezett kirekesztés ellen is, mivel Mrs. Alit a származása miatt még mindig kívülállóként kezelik. És bár a fülszöveg alapján az olvasó szerelmes regényre számíthat, valójában a történet egyszerre társadalomkritika és romantikus regény, ami megmutatja a generációk közötti különbséget, az emberi viszonyokat, valamint egyéb más kérdéseket is felvet. 

Ez tipikusan az a könyv, ami nem csak a történetével, hanem a hangulatával is meg tudja fogni az embert, hiszen tagadhatatlanul angol az első szótól az utolsóig. És ez nem csak a leírásokból érzékelhető, hanem a szereplőkben, a párbeszédekből is süt az az igazi angolság, ami mellől nem hiányozhat a kötelező tea sem. A tea, ami mindenhol jelen van és amit a hősünk is nagy mennyiségben fogyaszt. A történet bár a napjainkban játszódik, folyamatosan a régmúlt időket idézi, hiszen Pettigrew őrnagy jellemében még benne vannak azok az értékek, amikre régen az angolok oly nagy hangsúlyt fektettek és amitől én csak még jobban szerelembe estem iránta. 

Merthogy Pettigrew őrnagy az én szívszerelmem lett. És bár mondanám, hogy más is ilyen közel került hozzám, de sajnos az hazugság lenne, mivel majdhogynem az összes mellékszereplő negatív színben van feltüntetve, vagy ha nem is az összes, de a többségük biztosan. Mindenki úgy osztogatja a lapjait, hogy mindig valamilyen formában nyerjen vele, vagy haszna váljon belőle. Példának ott van az őrnagy fia, aki arra használja az édesapját hogy előrébb juthasson a ranglétrán, vagy a sógornője, aki pénzt remél a családi örökségből, és még sorolhatnám nap estig. Mindenesetre érzékelhetitek, hogy egyik sem az, akit meg lehetne kedvelni, nem igaz? Na és persze nem szabad megfeledkezni a humorról sem, ami végig jelen van a regényben, vagy legalábbis a párbeszédekben, hiszen az őrnagy nem csak egy gentleman, hanem még humora is van. Ezek után merjétek azt mondani, hogy nem lehet megkedvelni a hősünket. 

A vége meg egyenesen megdöbbentő és izgalmas, hiszen az eddig jól megszokott hangulatot felrúgja a szerző és egy akciójelenettel is dúsítja az egyébként sem unalmas könyvet. 

"- Tényleg eladod? - derült fel Roger máris. - Ez nagyon jó hír. Jemima már attól félt, meglépsz velük.
- Beszéltél Jemimával a hátam mögött?
- Ugyan, nem erről van szó. inkább...Tudod a temetés óta, szóval gondoltuk, jobb, ha tartjuk a kapcsolatot, mert nem árt odafigyelni a szüleinkre. Neki az anyja miatt kell aggódnia, nekem meg... hát, te most egészségesnek látszol, de annak látszott Bertie bácsi is. Mit tudhatjuk, bármelyik percben úgy adódhat, hogy kézbe kell vennem a dolgokat.
- Nohát, szóhoz sem jutok a meghatottságtól, amiért ennyire törődsz velem.
- Szarkasztikus vagy.
- Te meg haszonleső. "

Egyszóval, ha nem jött volna át a soraimból, egy összetett, ugyanakkor szórakoztató, bájos regényt vesz a kézbe az olvasó, ha Pettigrew őrnagy utolsó csatája mellett dönt. Én csak bíztatni tudok mindenkit arra, hogy elolvassa ezt az igazán angol könyvet. Ajánlom mindenkinek!

Értékelés: 5/4,5

Mások is olvasták:

Read More