"Lanie Coates egy nap rádöbben, hogy nem ilyen életre vágyott. Hiába van három fia, akiket imád, hiába büszke a férjére, akiből egyszer talán híres zeneszerző lesz, hiába valósult meg számára az „amerikai álom", mégsem boldog. Kétségbeesetten próbál visszaemlékezni fiatalkori álmaira, de minden energiáját lekötik a gyerekek, és képtelen kiszabadulni a hétköznapok taposómalmából. Végül egy szerencsétlen találkozás egy régi iskolatárssal megadja neki a lökést, amely ahhoz kell, hogy megváltoztassa az életét.
Lanie nekiáll, hogy kihalássza a pelenkás doboz aljáról azt a ragyogó embert, aki azelőtt volt, mielőtt az anyaság minden mást kiszorított az életéből. Sportolni kezd, visszatalál régi hobbijához, megpróbál új életet lehelni szexuális életébe, és legfőképpen azért küzd, hogy elhitesse önmagával: még mindig szép - bár ez utóbbi sokkal nehezebb feladatnak bizonyul, mint gondolta. Az idő múlásával egyre elkeseredettebben vágyik arra, hogy újra régi önmaga legyen - ám ezt egyáltalán nem olyan könnyű elérnie, főleg miután rádöbben, hogy a nagy átalakulással a házasságát is veszélybe sodorja."
Valójában Selmecz Mari könyvét olvastam (Randevú a Broadwayn), de annyira felhúztam magam rajta, hogy inkább csak bosszantott, mint érdekelt. A Szépségtapasz pedig ott kuksolt a polcomon és olyannyira egyedül érezte magát, hogy arra gondoltam biztosan örülne neki, ha elolvasnám. Miután végeztem vele, rengeteg gondolat fordult meg a fejemben, ami nagyon régen történt már meg könyvvel kapcsolatban. És ez jó. Nagyon jó.
A történet egyszerű és hétköznapi. És pont ettől lesz igazán kellemes és szórakoztató. Nem akar több lenni, csak az ami. Egy anyuka, aki három gyereket próbál felnevelni, miközben a férje a karrierjére koncentrál. A játszótéren üldögélve, egy nő teszi fel a rettegett kérdést: hanyadik hónapban vagy? miközben nem is terhes. Ekkor jön rá, hogy sürgősen változtatnia kell. Szerintem már minden anya biztosan átérezte, hogy milyen slamposnak és rondának lenni. Nekem is megfordult a fejemben számtalanszor, ezért is tudtam átérezni a történteket, és tudtam megkedvelni a főszereplőt. Nem akar Lanie túl sokat, csak hogy férje elismerje és hogy jó szülő legyen. És az ami igazán fontos, hogy elkezdte megtalálni önmagát. Rájött mit is akar kezdeni az életével, úgy hogy igazándiból a sors irányította az életét, nem pedig ő. Ez nem olyan történet, hogy na akkor innentől kezdve azt fogom csinálni, amit elhatározok, hanem hagyta, hogy csak történjenek meg a dolgok.
A sorokat csak faltam és faltam, és egy apró hibát sem találtam benne. De nem is nagyon kerestem. Egyszerűen csak beleszerettem ebbe az egyszerűségbe. Mivel a való életet ábrázolja és olyan kérdéseket tesz fel, ami bennem is megfordult. Mi lenne ha? Amire csak magunkban találjuk meg a választ. És nekem ennél több nem is kellett. Ráadásul egyáltalán nem tudtam mire számíthatok majd, hogy mi lesz a történet vége. De nem is akartam tudni, szerettem volna ha meglepetés lesz. :)
A történet mondanivalója az, hogy ha szülő vagy, akkor is meg lehet találni önmagunkat és az egymáshoz vezető utat. Igenis van olyan, hogy két ember - még ha évek óta is van együtt - képes szeretni egymást életük végéig. Ehhez nem kell mást tenni mint néha meghallgatni egymást, felfedezni a bennünk lakozó értékeket. Egyszerűen hangzik, pedig közel sem olyan egyszerű. De ha igazán akarod, akkor minden lehetséges.
Katherine Center fantasztikusan ír és remélem, hogy a több könyvét is megismerhetem még.
Értékelés: 5/5
Mások is olvasták: