"Jamie Ford nagyszerű regénye, a Hotel az Édes és Keserű út sarkán első oldalain Henry Lee az egykor a japán negyed kapujának számító Panama Szálló előtt összeverődött tömegbe botlik Seattle-ben. A szálloda évtizedek óta be volt deszkázva, most azonban új tulajdonosa hihetetlen felfedezést tett: olyan japán családok hátrahagyott holmijára bukkant, akiket a II. világháború alatt összetereltek, és internálótáborba zártak. Az új tulajdonos egy japán napernyőt nyit ki Henry szeme láttára. Ez az egyszerű látvány az 1940-es évekbe röpíti vissza a férfit, amikor az élete tele volt zűrzavarral és izgalommal, és az apjára emlékezteti, akit teljesen lekötött a Kínában folyó háború és az a cél, hogy a fia amerikaiként nőjön föl. Miközben az előkelő Rainier általános iskolában kap "össztöndíjat", ahol a fehér srácok semmibe veszik, Henry megismerkedik Keiko Okabéval, egy kis amerikai japán diáklánnyal. Az elsötétítések, a kijárási tilalom és az FBI rajtaütéseinek káosza közepette Henry és Keiko között szoros barátság - és ártatlan szerelem alakul ki, amely legyőzi óvilágbeli őseik régi keletű előítéleteit. Miután Keikót és családját evakuálás címén begyűjtik és internálótáborba zárják, a lánynak és Henrynek csak az a remény marad, hogy egyszer majd véget ér a háború, és egymásnak tett ígéretüket valóra válthatják. Negyven év múlva Henry Lee, aki bizonyos benne, hogy a napernyő Keikóé volt, átkutatja a szálló sötét, poros alagsorát az Okabe család holmija és egy rég elveszett tárgy után, amelynek értékét fel sem tudja mérni. A megözvegyült Henry még mindig keresi a hangját, a szavakat, amelyek megmagyarázhatják nacionalista apja tetteit, a szavakat, amelyek áthidalhatják a szakadékot önmaga és modern felfogású amerikai kínai fia között, a szavakat, amelyek segíthetnek abban, hogy szembesüljön sok évvel korábbi döntéseivel."
Jamie Ford regényét már akkor kiszúrtam magamnak, amikor még csak hirdették, hogy meg fog jelenni. Amióta megláttam a karácsonyfa alatt egyfolytában csak kacsingatott rám, ezért úgy döntöttem, hogy minél hamarabb el fogom olvasni. Tatiana De Rosnay könyve után viszont nem vagyok benne biztos, hogy ez igazán jó választás volt. Ugyanis mind a két könyv ugyanabban a korszakban játszódik csak két különböző kontinensen. Ezért néha sajnos akaratlanul is, de összehasonlítottam a két könyvet. Míg Tatiana De Rosney regénye lendületesebb volt, addig Jamie Ford története lassabb mederben folyt, ezért kicsit vissza kellett fognom a tempóból.
A történet itt is két különböző időszakban játszódik, melyekben elénk tárul az 1942-es és az 1986-os évek Amerikája. Főszereplőnk, Henry Lee múltja akkor elevenedik meg ellőttünk, amikor elsétál a Panama Szálló mellett, ahol olyan tárgyak bukkannak fel a múltjából, melyek meghatározóak voltak az életében. Innentől kezdve csöppenünk bele az ő történetébe, hol a múltban, hol a jelenben követve őt. Jamie Ford ezzel a történettel egy fantasztikus regényt adott a kezünkbe.
Egyetlen egy apró hibája volt a regénynek, mégpedig a lassúsága. Ha azt hiszed, hogy lerágod majd az összes körmödet a könyv olvasása közben, akkor csalódni fogsz, mert ez a regény nem az izgalmakról szól, hanem inkább Henry és Keiko életéről és szerelméről. A kérdés csak az, hogy a végén újra egymásra találnak majd?
Egyetlen egy apró hibája volt a regénynek, mégpedig a lassúsága. Ha azt hiszed, hogy lerágod majd az összes körmödet a könyv olvasása közben, akkor csalódni fogsz, mert ez a regény nem az izgalmakról szól, hanem inkább Henry és Keiko életéről és szerelméről. A kérdés csak az, hogy a végén újra egymásra találnak majd?
Igazság szerint nem ez a legfontosabb kérdés, hiszen a történet több komoly téma körül forog; barátságról, háborúról, családi viszályról és hasonló dolgokról olvashatunk. Az elénk tárt emberi sorsok néha igazán szívszorítóak tudnak lenni, emiatt előfordult, hogy megjelent a gombóc a torkomban.
"Henry nézte, ahogy több tucat másik családdal együtt beterelik őket a vonatba. Fehér kesztyűs katonák gumibottal a kezükben a sípjukba fújtak, és fölemelték a botjukat, amikor becsukódtak az ajtók. Henry még ott lődörgött a beszálló hely mellett, búcsút intett nekik, amikor a vonat elhagyta az állomást, és eltűnt a szeme elől. Meleg könnycseppek törölt le az arcáról, a szomorúsága feloldódott a következő vonatra váró családok tengerében. Családok százainak, ezreinek tengerében."
A cím és a borító igazán passzolnak a regényhez, teljes mértékben visszaadják a történet hangulatát. Ez egy igazán fontos momentuma a könyveknek, hiszen a külső néha igazán be tudja csapni az olvasót. De higgyétek el, ebben az esetben ezek teljesen rendben vannak.
Csak akkor vedd a kezedbe, ha nem feltétlenül izgalomra vágysz, hanem inkább csöndre és nyugalomra. Egyébként pedig jó kis történet ez, főleg azoknak, akik nem ismerik annyira Amerika történelmének ezt a szakaszát.
Értékelés: 5/4,5
Mások is olvasták:
