Mhairi McFarlane első regénye vicces és megható romantikus történet olyan élethelyzetekről és dilemmákról, amelyek a világ minden táján foglalkoztatják a harmincas fiatal nőket...
Ígérem hamarosan lesz majd rendes bejegyzés is, de annyi minden történt mostanság, hogy sajnos most az Olvasószobára nem jutott időm. De, ha már így alakult, akkor kaptok egy kis ízelítőt milyen bejegyzések várhatóak az elkövetkezendő napokban. Merthogy mindentől függetlenül, azért olvasni még olvasok. ;)
Remélem alig várjatok már, hogy olvashassátok a bejegyzéseimet. :D
"Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta
biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően
élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy
nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában –
megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben
egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét,
és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben
saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi
történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani
szerelmespár sorsából."
Valójában nem ma, hanem tegnap este fejeztem be a könyvet, de még mindig érzem a belőle áradó a hangulatot, ami az elejétől a végéig végigkísérte az egész történetet. Amikor elmerültem Az utolsó szerelmes levélben mindjárt el is kapott az a füstös, bluesos hangulat. Hallottam, ahogy valaki a hátam mögött szaxofonon játszik, éreztem ahogy valaki mellettem szivarra gyújtott, láttam magam előtt a 60-as években hordott ruhákat és ettől mindig egy kicsit libabőrös lettem. Jojo Moyes regényének legnagyobb erőssége nemcsak az általa megteremtett atmoszféra, hanem a történet amit úgy csűrt-csavart, mint más a vizes rongyot. És ha még ez nem lenne elég, mindezt úgy tette, hogy az olvasónak fogalma se legyen arról, mi kerekedik ki az egészből a végére. Vajon happy end lesz-e a befejezés?
"Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá
garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint
amilyenben leírtad őket."
A cselekmény úgy pörgött a szemem előtt, mintha csak egy romantikus filmet néztem volna. Láttam, ahogy a szereplők megelevenednek, láttam a szenvedésüket, a szerelmüket, a szenvedélyüket. Sóhajtottam, nevettem és szomorú voltam, elmondhatom, hogy a cselekmény teljesen a bűvkörébe vont. Azt sajnáltam, hogy egyszer csak visszatértünk a jelenbe, ahol előkerült a telefon, a számítógép és az internet, mert én még érezni akartam a azt a bizonyos hangulatot, ami az elején annyira elkapott.
Jennifer személyisége nagyon összetett. Egyszerre próbál erős és gyengéd lenni, butának és okosnak tűnni, attól függően, hogy épp melyik férfi oldalán áll. Nehéz életet szánt neki az írónő, hiszen olyan kérdésekben kellett döntenie, ahol a jó nem létezett, hiszen akármerre lép, mindig megvetésben lesz része. És akkor ne is beszéljünk Anthony O'Hare szerepéről, aki számomra megtestesíti a romantikus férfit. Vicces, erős és mindeközben gyengéd, olyan aki megtalálja a hangját, a szavakat, ha a nőnek épp arra van szüksége.
Sajnálom, hogy a XXI. században a férfi a nőnek,
vagy a nő a férfinak nem küld már levelet, már nem ragad tollat, hogy
leírja az érzéseit, a gondolatait, pedig mennyi mindent lehetne írott szóval kifejezni. Igaz, hogy az sms, az internet, a chat, az email mindezt helyettesíteni kívánja, de mégsem adja vissza a kézzel írott szavak hatását.
"…tudd, hogy valahol a világban él egy férfi,aki szeret,aki tudja milyen
értékes és okos és kedves vagy. Egy férfi, aki mindig szeretett és
aki -balszerencséjére- gyanítja, hogy mindig is szeretni fog."
Összességében remek könyv és nem csak egyszerű kikapcsolodást nyújt hanem valahol visszaadja a hitet, hogy valahol a nagyvilágban előfordulhat egy hasonló sors, ahol a szerelmes felek megtalálják egymás felé az utat. Igen, talán egy kicsit túlságosan is a hatása alá kerültem, kissé szenvedélyes lett az írásom, de ez a könyv belőlem ezt váltotta ki :)
Ma szembe jött velem két nagyon érdekes bejegyzés, melyet muszáj megemlítenem a blogomban is. Mind a kettő elgondolkodtató és érdekes dolgokat taglal ezért, ha van egy kis időd, akkor mindenképpen szánjál rájuk pár percet.
Ja és ha még nem mondtam volna elégszer olvassátok el Jojo Mayes könyvét az Utolsó szerelmes levelet. :)
+ nemsokára eléri az oldal a százezredik látogatót és ha jók lesztek, akkor egy nyereményjátékot fogok meghirdetni, ennek örömére. Szerintem már, ezért érdemes visszatérni hozzám. :)
"Allie élete darabokra hullott szét. A bátyja eltűnt, utálja a sulit,
ahova jár, a szüleitől sem számíthat megértésre... és már megint
letartóztatták. Nem csoda, hogy az ősök megint új suliba küldik. De ez
egyszer valami teljesen szokatlan helyre. Allie nem érti, hogyan
kerülhetett a Cimmeria Akadémiára, oda, ahol a felső tízezer csemetéi
tanulnak a patinás kastély festményekkel díszített falai között, vagy
éppen a bálon táncolnak gyönyörű estélyi ruhában és szmokingban,
kényelmükről pedig személyzet gondoskodik. A legnagyobb rejtély Allie
számára mégis az Éjjeli Iskola, amelynek céljáról, működéséről és
tagjairól csak a beavatottak tudhatnak. Allie érkezését a többiek is
értetlenül szemlélik, hiszen a lánynak sem társadalmi rangja, sem
családfája, sem különleges képességei nem indokolják a Cimmeria
Akadémiára való felvételét. Gyanakvó ellenségei mellett barátai is
akadnak, de Allie rajtuk is nehezen igazodik ki. Abban sem biztos, kinek
őszintébbek az érzései a két fiú közül: Sylvainnek, a jóképű francia
arisztokratának vagy Carternek, a mogorva árva fiúnak. Egymást követik a
különös események, melyek következtében a lányt egyre nagyobb veszély
fenyegeti.
De vajon kiben bízhat meg Allie, ha mindenki hazudik?"
EZ ÁLLATIRA JÓ VOLT, így, nagy betűkkel. Nem érdekel ki mit mond, ez a könyv szerintem nagyon jó. Szerettem, mert egyszerű, hétköznapi és mégis letehetetlen. Szerettem, ahogy az író összezavart mindent és mindenkit, még az olvasót is. Szerettem, mert halvány lila gőzöm sem volt arról mi folyik a színfalak mögött és fogalmam sem volt arról, hogy mi történik egészen az utolsó oldalig. Ritka az a regény, ami egészen a végéig meg tudja őrizni a saját titkát, ami miatt összeáll a fejedben a történet. És ez az igazán NAGY dolog. Nem hiszem, hogy mostanában olvastam olyan regényt, ahol ennyi intrika bújik meg az események hátterében. Amikor már azt hiszed tudod kiben lehet bízni, akkor jön egy újabb fordulat, ami összezavar mindent. Ki, mikor, hol és miért? Ez a legnagyobb kérdés a könyvben.
Mióta Harry Potter létezik, azóta vagyok nagy rajongója az iskolában játszódó történeteknek, ezért is repesett a kicsi szívem mikor megláttam, hogy egy újabb hasonló könyv került a könyvesboltok polcaira. Az elején, annak ellenére, hogy nagyon lassan indult be a történet, sokáig azt gondoltam, hogy valami hasonló történet fog a szemeim előtt kibontakozni, de végül tévedtem. Ne kérdezzétek, honnan jött, hogy ezt a regényt besoroljam a fantasy műfajba, merthogy ebben sem tündérek, sem varázslók, se semmilyen fura szerzet sincsen, ellenben viszont minden más megtalálható benne. De ez nehogy elvegye a kedvetek, mert ez a regény pont ettől jó, hogy egy darab paranormális jelenség sincsen benne.
"Antik kovácsoltvas csillárok csüngtek le robusztus, vaskos láncaikon a
mennyezetről, ezek adták a fényt - egykor minden bizonnyal gyertyákat
hordoztak karjaikon. A legfelső sorok könyveit elnyelte a homály. Súlyos
tömörfa asztalok álltak mindenfelé, zöld ernyős olvasólámpákkal,
bőrhuzatú székek, fotelek gyűrűjében."
A szereplők közül egyelőre még nem szeretnék kiemelni senkit sem, mert még bennem sem körvonalazódott ki, hogy kit is kedvelek. Az írónő egyébként nagy hangsúly fektetett a karakterekre, hihetően ábrázolja őket. Ami viszont végig nagyon furcsa volt és amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni, az ahogy a diákok viszonyultak a tanárokhoz. A tegeződéssel úgy éreztem elveszítik a tekintélyüket, de az is lehet, hogy én vagyok túlságosan beszűkülve.
C. J. Daugherty nagyon jó kis regényt dobott össze, konkrétan ez volt az első könyve az eredetileg újságíróként dolgozó szerzőnek. Igaz, ami igaz hogy az első oldalakon érezhető volt, hogy be kellett melegednie, viszont a vége az valami fenomenális lett. Olyannyira, hogy egyáltalán nem akartam kibújni a kötetből és a szívem szakadt meg, miközben az utolsó sorokig jutottam. Annyira benne éltem a könyvben, hogy legszívesebben már nyúltam is volna a következőért, hogy továbbra is benne éljek, de sajnos az még meg sem jelent.
"Carter még utánaszólt:
- Zsír a bakancsod, Sheridan.
Allie nem nézett vissza, úgy válaszolt:
- Légy jó fiú, Carter West!
Már félúton járt a folyóson, amikor megérkezett hozzá a fiú válasza:
Minap kaptam a levelet, hogy a Fumax kiadó egy újabb gyöngyszemmel lep meg minket és naná, hogy engem is érdekel. :)
Michael J. Sullivan: Trónbitorlók (Riyria krónikák 1. kötet)
"Végeztek a királlyal.
Kerestek két bűnbakot.
Rosszul választottak.
Ez a könyv nem a legyőzendő, ősi gonoszról vagy egy bosszúálló árváról szól, csupán két fickóról, akik rossz időben rossz helyen találták magukat… Royce Melborn a hétpróbás tolvaj, és kardforgató társa, Hadrian Blackwater Riyria fedőnéven cselszövő nemesek veszélyes és lehetetlennek tűnő megbízásait vállalja el, amivel messze földön hírhedté váltak. Mígnem egy legendás kard ellopása ürügyén csapdába csalják őket, hogy bűnbakként rájuk fogják a király meggyilkolását. A kivégzés elől csak úgy szabadulhatnak, ha végére járnak a királyokat és királyságokat porba sújtó ősi rejtélynek…
A Trónbitorlók a magával ragadó Riyria-krónikák első kötete. A hatkötetes sorozatot írója egyetlen, eposzi magaslatokra törő történetként alkotta meg, amit külön epizódokra bontott. A cselekményszálak egybefonódnak, de minden egyes kötet a saját történetét meséli el, és külön, kerek egészként is élvezhető. Az eredetileg magánkiadásban megjelent sorozatra felfigyelt egy nagy kiadó is, és az új kiadás révén az utóbbi évek legsikeresebb új fantasy-jévé vált."
Michael J. Sullivan regényei elsőként magánkiadásban jelentek meg, ám később az Orbit kiadó felfigyelt a sorozatra és saját kezébe vette a kiadási jogokat.
Remélem hamarosan mi is élvezhetjük majd a teljes sorozatot. Hiányzik itthonról egy jó kis fantasy. :)
"Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét."
(Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra)
Most, hogy beköszöntött az igazi őszi hideg, rájöttem hogy nemsokára sokkal kevesebb időt fogunk kint tölteni a szabadban, ami azt jelenti, hogy vagy sokkal többet fogok olvasni, vagy végre végére érek a Gilmore Girls sorozatnak. Hogy melyik fog végül teljesülni, arról fogalmam sincs, de egy biztos, idén legalább egyszer szeretnék önfeledten leveleket rugdosni a közeli erdőben. Illetve sok-sok kis gesztenyeembert akarok készíteni, amivel el lehet szórakoztatni majd kisPöfit. Ha már őszi hidegről irkálok, akkor muszáj megemlítenem a kellemes olvasás alapfeltételét, ami egy bögre forró tea, egy megfelelő pokróc, és a kertben hulló, sárguló falevelek együttese. Na meg a kellemes olvasmány, ami nélkül mindezt nem is lehetne élvezni. És ha már ez szóba került, akkor akár meg is súghatom nektek mik a terveim az elkövetkezendő hónapokra. Ezt a listát nevezhetjük akár egyfajta kihívásnak is. Ha teljesül, akkor elmondhatom, hogy végig tudtam csinálni, anélkül hogy egy percre is meginogtam volna és egy plusz sikernek könyvelhetem el. Ha nem, akkor viszont így jártam és levonom a konklúziókat. Úgy számoltam, hogy heti egy könyvet mindenképpen el tudok olvasni, ezért összesen tizenegy darab könyvet kell kivégeznem december 31.-ig. Jelenleg a Cimmeria titkát olvasom, úgyhogy a kihívás jövő héttől fog érvénybe lépni! És akkor nézzük a listát: Jojo Mayes: Az utolsó szerelmes levél Orson Scott Card: A kegyelem ára Helena Marten: A kávé illata Gordon Reece: Megtorlás Richelle Mead: A szukkubusz éjszakája Amanda Quick: Csábítás Itó Projekt: Harmónia Karen White: Hazatérés Elizabeth Von Arnim: Az elvarázsolt április Luca Di Falvio: Álmok bandája S. J. Parris: Eretnek Természetesen, ha van időm akkor olvashatok mást is, de ezek közül heti egyet mindig teljesítenem kell.
Szerintetek képes vagyok végig csinálni a saját kihívásomat? Lehet a téteket megtenni.
"Nevada Barr Anna Pigeon történeteivel
szerzett magának ismertséget. A Nemzeti Park Szolgálat különc rangerének
kalandjaiból eddig tizenhat jelent meg, és az írónő – rajongói régi
vágyát teljesítve – végre megírta a sorozat előzménydarabját.
Anna Pigeon meztelenül, betört
fejjel, kificamodott vállal ébred egy víznyelő üreg mélyén a Glen Canyon
sivatagos fennsíkján. Kiszáradt nyelve feldagadt a szomjúságtól.
Fogalma sincs, hogyan került oda, nem emlékszik, mikor veszítette el a
ruháját és az eszméletét. Kétségbeesetten próbálja felidézni, mi
történhetett vele, és közben igyekszik felfedezni szűk börtönét. "
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben tele vagyok gondolatokkal a könyvvel kapcsolatban, addig fogalmam sincs hogyan is kellene ezt megfogalmaznom. Egyszerűen annyira belefeledkeztem a történetbe, hogy magam sem hiszem el, vége lett. Hol van már a következő rész? Bahh.
Emlékeztek még a 13 és 1/2 című könyvére? Igen, az is az egyik kedvenc könyvem lett, mint ahogy az Ördögkatlan is. Fogalmam sincs, honnan veszi az ötleteket az írónő, de olyan hihetetlen képességgel tudja átadni az olvasónak, hogy az embert szó szerint rázza a hideg. A történet az elejétől egészen a végéig tele van feszültséggel és hátborzongató, ahogy mindez megelevenedik előttünk. Olvasás közben folyamatosan libabőrös voltam, annak ellenére hogy forró teával és pokróccal a kezemben olvastam végig a könyvet. Amit viszont rettenetesen sajnálok, hogy nem egy lélegzetvétellel végeztem ki, mert csak megszakításokkal tudtam kézbe venni, így sikerült félúton elveszítenem a hangulatát. Persze ez nem a könyv hibája, hanem az enyém, hisz miért nem vagyok képes nyugton maradni és csak olvasni, nem igaz?
Most, hogy kiveséztem a regény atmoszféráját, rátérhetek a cselekményre, a történetvezetésre. Merthogy Nevada Barr ezt is képtelen rosszul csinálni. A cselekmény sodró, a történetvezetés gördülékeny. Egyetlenegyszer éreztem azt, hogy egy csöppet mintha túlzásba esett volna, de ezt is csak az én szúrós szemem vehette észre. Az írónő jól irányítja szálakat, amikor már úgy érezzük, hogy végre sínen vagyunk és tudjuk mi a megoldás, akkor tutira közbeszúr valamit, amivel teljesen összezavarja az olvasót. Na, persze engem még így sem tudott könnyen rászedni, ugyanis idő előtt rájöttem a bűnös kilétére. Hehe.
A cselekmény helyszíne is lenyűgöző, illetve maga a víznyelő számomra újdonság volt, úgyhogy ennek utána kellett néznem, de rá kellett jönnöm, hogy jobb nekem csak képeken nézegetni őket, minthogy bármelyik közelébe menjek.
A karakterábrázolás szerintem zseniális. A főhős szimpatikus és emiatt könnyen megkedvelhető, igazán kíváncsi vagyok, hogy változik-e majd a személyisége a következő kötetekben.
A lényeg, hogy Nevada Barr regényeiben egy szemernyit sem csalatkoztam, hozta azt amire számítottam. Borzongást, izgalmat, feszültséget, sodró cselekményt és kedvelhető karaktereket, amiket remélhetőleg megtart majd a következő regényekben is.
Majdnem elfelejtettem, hogy egy újabb hónapnak van vége. Mostanában olyan gyorsan telnek a napok, nektek nem tűnték még fel? Borzasztó. Na, de a lényeg, hogy a szeptember sem múlt el úgy, hogy ne jött volna hozzám egy-egy újabb könyv. Elsőként szeretném bemutatni nektek az általam vásárolt könyveket, amit azért engedhettem meg magamnak, mert innen-onnan csurrant egy kis zsebpénz a zsebembe.
Az egyik Orson Scott Card könyve A kegyelem ára, amit remélem hamarosan végre ki is olvashatok. Az első pár oldalt sikerült átnyálaznom és nagyon ígéretesnek tűnik.
A másik pedig Helena Martentól a Kávé illata, amiről tudom hogy nekem találták ki A nagy kávéfüggőnek. Tuti befutó lesz én már érzem.
Aztán itt van egy-két rukkolás szerzemény is, amik közül számos olyan van, amit már régóta szerettem volna elolvasni.