Mhairi McFarlane első regénye vicces és megható romantikus történet olyan élethelyzetekről és dilemmákról, amelyek a világ minden táján foglalkoztatják a harmincas fiatal nőket...
Ki kell mondanom, le kell írnom, hogy most már biztos, hogy MENTHETETLEN vagyok, ez nem kétséges. Ugyanis ebben a hónapban, annyi cserét bonyolítottam le, hogy az már beteges. Ha nem vehetek akkor cserélek, folyamatosan lesem a lehetőségeket hogy beszerezhessem a számomra érdekes könyveket, és merjétek azt mondani hogy ez normális :D, mert szerintem nem. Ebben a hónapban összesen tíz darab gyönyörűséget cseréltem és mindössze három könyvet kaptam innen - onnan, ez az jelenti hogy tizenhárom darab (13) jóságot sikerült megkaparintanom úgy, hogy egyetlenegyet sem vásároltam. Mi lenne ha még vásárolnék is? Ugye, hogy beteges? :D
A könyvekért külön köszönet jár férjnek, az Alexandra kiadónak, CorLeonisnak, Szilvamagnak, Elsiának és az ő testvérének Silvanának (neki köszönhetem a Nagy Katalin könyvet ;)), Roni_olvasnak és Minettnek akikkel már nem először cserélek.
Ezenkívül még említést akartam tenni a fogadással kapcsolatban is, ami lassan de biztosan halad a cél felé, jelenleg a 32 regényből összesen 11 könyvet olvastam. :) Yess!
"Egy véres, brutális háború után, a Fekete Város még füstölgő romjai között a tizenhat éves Natalie Buchanannal és Ash Fisherrel megtörténik az elképzelhetetlen: egymásba szeretnek. Natalie ember és egy kormánytisztviselő lánya. Apját megölte egy hibbant Sötétfajzat, és a lány még nem tért magához az egész életét felforgató megrázkódtatásból. Hogyan lehetséges ezek után, hogy belezúgott Ashbe, ebbe a Sötétfajzat félvér fiúba? Pedig szíve varázslatosan megdobban a közelében, megtagadva mindent, amiben a lány addig hitt. Ez a felkavaró szerelem választásra kényszeríti családja és Ash között. A fiú sem adja könnyen át magát érzéseinek, elvágyik saját vérei közé, a Határfal túloldalára. Ekkor lép az életébe Natalie, így neki is választania kell. Szenvedélyes románc veszi kezdetét ebben a lepusztult, mégis lenyűgöző világban, amelynek hangulata szinte magába szippantja az olvasót. Letehetetlen könyv, semmiképpen ne hagyd ki!"
Az a legjobb, amikor egy könyv önként jelentkezik azért, hogy elolvassam, mert ilyenkor nem kell azon filóznom melyik legyen a következő olvasmányom, másrészt tutira kedvenc lesz vagy legalábbis ahhoz hasonló. Ebből már ki is találhattátok, hogy a Sötétség városa trilógia első része a szívem csücske lett, pedig vannak hiányosságai.
"Az agyarai nélkül is tudom, kiféle: fekete tűzként lobogó lobonca és szikrázó tekintete mindent elárul. Kevert vérű sötétfajzat."
A történet egy félvér és egy lány szenvedélyes szerelméről szól, de véleményem szerint ez csupán a teljes mozaik egy kis darabkája a sok közül, mivel valójában sokkal több kérdést vet fel, mint egy sima szerelmi történet. Eleinte furcsa volt, ezért nehezen sikerült belerázódnom a sztoriba, de végül olyannyira egymásra találtunk, hogy legszívesebben el se engedtem volna. A helyszín alapból sötét, amire csak ráerősít, hogy mindenhol pernye hullik az égből, a város csupa fekete, egyedül csak hó virít fehéren. Noha a hangulatnak emiatt komornak kéne lennie, azért teljes mértékben mégsem volt az, engem nem fogott el olvasás közben a letargia. A regény erőssége nem a hangulatteremtésben van, hanem a cselekményben és a mögé rakott háttérben rejtőzik. Rengeteg párhuzam van a II. világháború és a könyv alapsztorijában: koncentrációs táborok, a sötétfajzatok kiírtása, tisztavérűség és még sorolhatnám.
A szerelem csak egy apróság, a fő probléma a fajok megkülönböztetésében rejlik. Ha sötétfajzat vagy, azonnal másként kezelnek, főhőseink pedig ez ellen harcolnak, ezért háborúznak még mindig. Rengeteg apró gondolat, kérdés merül fel a történet olvasása közben, ami a mai világban is még minfig aktuális. Mindezek mellett lenyűgöző az univerzum, amit a szerző megteremtett, hiszen nem csak egy új világot, de egy teljesen új mitológiát, vallást és társadalmi felépítést képzelt el, amit remekül kivitelezett a könyvében. Tudom, hogy vannak hibái, magam is észrevettem őket, de annyira elvarázsolt a helyszín, a háttér, az a sok minden ami feltárult előttem, hogy ez már nem is érdekelt, csak legyintettem egyet és folytattam tovább az olvasást.
Natalie és Ash mesélik el a szerelmüket miközben folyamatosan változik a nézőpont. Kettőjük közül Ash sokkal közelebb került hozzám, mint Natalie, aminek oka szerintem az, hogy Ash ugyan rosszfiúnak akar látszani, ő valójában igenis jófiú. Szimpatikus, megnyerő és a végén amit művel a befejezésben az egyenesen fenomenális volt, mivel az írónő a végére olyan zárójelenetet rittyentett, hogy nem csak a szívem tört majdnem össze, hanem még a könnyeimmel is küzdenem kellett. Ejnye, többet remélem nem csinál ilyet!
Egy szónak is száz a vége, ez a könyv egy gyönyörű disztópia, aminek a stílusa megkapó, a hibái ellenére is élvezhető, olvasmányos és letehetetlen. A sötétség városát elsősorban azok fogják élvezni, akik nem félnek a valóságtól még ha az egy lírai szerelem formájában is jelenik meg előtte, egyébként meg inkább kerülje, mert lehet hogy csalódni fog.
"– Tudod, a csajok többsége fagyizni viszi a barátnőjét, hogy megvigasztalja, nem a temetőbe – jegyzem meg. "
Elizabeth Richards könyve remek utazás volt, bár nem hiszem hogy szeretnék bármelyik főhős helyében lenni, mindenesetre minden percét élveztem. A folytatás pedig - ha minden jól megy - idén ősszel kerül a könyvesboltok polcaira, legalábbis nagyon remélem.
"A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…
Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad… Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…" Valószínűnek tartom, hogy nem én vagyok az egyetlen aki régóta várta már Andrew és Camryn történetének folytatását, hiszen az első résznek elsöprő sikere volt nem csak külföldön, de itthon is. Bár én nem rajongtam úgy A soha határáért ahogy a többiek, mégis borzasztóan kíváncsi voltam mit tartogat számunkra az írónő a folytatásban. És be kell valljam, egyáltalán nem vagyok megelégedve, véleményem szerint semmi szükség nem volt a folytatásra, de ezt a kijelentésemet valószínűleg sokan meg fogják cáfolni. "A legtöbb ember természetesnek veszi a sorsát. Néhánynak mindene megvan,
amit csak akart, és amire szüksége van, de nem tudja kellőképpen
értékelni. Mások kihagyják a lehetőségeiket, mert nem nyitják ki a
szemüket, hogy meglássák őket." Megvallom nem igazán tudtam mire is számíthatok, hiszen az első kötet számomra úgy ahogy volt egy kerek egészet alkotott, ezért mérhetetlen kíváncsisággal kezdtem neki a folytatásnak, bízva benne, hogy az írónő újra egy nagyot fog majd alkotni. A történet pontosan ott folytatódik, ahol az első véget ért, azaz Camryn és Andrew mérhetetlenül boldogok és továbbra is együtt képzelik el a jövőjüket. Egészen addig a pillanatig minden rendben is van, amíg egy tragédia keresztbe nem húzza a számításukat, ami miatt az életük teljesen fel nem borul. Az első oldalaktól kezdve úgy éreztem nem jó helyen járok, mintha nem is ugyanattól az írónőtől olvasnék, hanem valaki más írta volna a folytatást. Bár olvasmányos, mégis helyenként úgy éreztem, hogy nem tudja mivel töltse ki az üres lapokat a szerző. A könyv első fele enyhén szólva is unalmas, ráadásul egy-két helyen valószerűtlennek éreztem, ami csak fokozta a könyv iránti ellenszenvemet. Olyan érzésem volt, mintha valaki mástól olvasnék, vissza akartam kapni Andrewt és Camrynt úgy, ahogy az első kötetben megismertem őket. A hangulat itt már sokkal borongósabb, mivel rengeteg komoly probléma merül fel, amit sorban meg kell oldania a párosnak. Ebben a kötetben sokkal inkább előtérbe kerülnek a személyes gondok és a közös problémák, mondhatni a könyv központi témája maga a kapcsolatuk lesz. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy az egekbe magasztalhassam a könyvet. Sajnálom, de a történet eleje számomra monoton volt, egészen addig míg Camryn és Andrew újra útra nem indul. Ez volt az a pillanat, amikor a remény szikrája gyulladt bennem és abban bíztam, hogy a végére szeretni fogom a könyvet, hiszen visszatértek azok a tulajdonságok a szereplőkben, amiért annyira megkedveltem őket az első kötetben. Bár az útnak indulással valóban felpörögnek az események - új kalandok és emberek várnak rájuk - és még a hangulat is vidámabb lesz, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is illant ez az érzés, mint egy kellemes nyári szellő.
Andrew és Camryn személyisége a tragédia után megváltozik. Andrew folyamatosan Camryn kegyeit keresi, ami egyrészt nem volt rá túl jó hatással, másrészt pontosan emiatt egy teljesen más embert kaptam. Mondhatni alárendeli magát Camrynnek, aki ez teljes mértékben ki is használja. Ebben a részben egyáltalán nem szimpatizáltam Camrynnel, valahol úgy éreztem, hogy nem foglalkozik Andrew odaadó szerelmével és nem is tesz sok mindent azért, hogy jobbá tegye a helyzetet. Tény, hogy az utazás helyre tesz mindent és visszatérnek azok a személyiségjegyek, ahogyan megismertük őket, de ez nem változtatott meg bennem semmit sem. Összességében egy erős hármast ért el nálam Az örökké határa, mert bár voltak benne kellemes részek, sajnos mégis csalódottan tettem le, hiszen rengeteg apró hiba van benne ami felett képtelen lettem volna csak úgy szó nélkül elmenni. Tartom magam ahhoz, hogy az első rész úgy volt jó, ahogy volt és semmi szükség nem volt a folytatásra. "– Szabadnak érzem magam veled – mondja. Úgy érzem, hogy bármit képes
vagyok megtenni. Bárhová elmehetek. Bármivé válhatok, amivé csak akarok.
– A tekintete visszasiklik rám. – Hamarosan letelepszünk, de nem
örökre. Van ennek értelme?
– Határozottan igen – felelem. – Én sem fogalmazhattam volna meg pontosabban." Sajnálom, hogy nem hozta azt az érzést és élményt amit vártam tőle, illetve amit adott nekem az első kötetet, de egyértelmű hogy a rajongók élvezni fogják minden egyes megírt sorát. ;)
Az angol nyelv és én nem igazán jövünk ki egymással. Az okát nem tudom csak azt, hogy évek óta hadilábon állunk egymással, egyszerűen képtelen vagyok/voltam befogadni, pedig higgyétek el nagyon akartam. Jártam nyelviskolába, jártam angol tanárhoz és végül az utóbbi segítségével sikerült megcsinálom a nyelvvizsgát, de csak az alapfokút. Bár nekem az akkoriban nagy dolognak számított. :)
Több évnyi kihagyás után, végül újra elő kellett vennem és rá kellett jönnöm, hogy ez annyira nem is borzalmas mint ahogy eddig gondoltam. Ugyanis azt történt hogy életemben először képes vagyok úgy angol könyvet olvasni, hogy nem azaz első reakcióm hogy a sarokba hajítsam, hanem végre letudok ülni és bár szótáraznom kell, de mégis képes vagyok haladni a könyvemmel. Ez hatalmas elégedettséggel tölt el, ezért most tele vagyok tervekkel és természetesen reménnyel, hogy nem egy hanem akár több regényt is el fogok majd így olvasni.
És hogy melyik az a történet, ami annyira magával ragadott, hogy vért izzadva is, de képes vagyok angolul olvasni? Rick Riordan Percy Jackson sorozata, ami eddig teljesen le vett a lábamról. :) És természetesen továbbra is angol nyelven szeretném majd folytatni, még akkor is ha ez évekbe kerülhet. Ezenkívül tervbe van véve Sarah Addison Allen összes regénye, illetve Richelle Mead Georgina Kincaid sorozata is, ha már itthon nem folytatták. Bízom benne, hogy előbb vagy utóbb ők is fel kerülnek a virtuális olvasott polcomra.
Egyelőre marhára optimista vagyok és hazudnék, ha azt mondanám hogy nem szoktam elkeseredni, mert igenis előfordul de a lényeg hogy még nem adtam fel. :)
Van még rajtam kívül valaki, aki így küzd az angollal?
"Egy igazi lady nem szivarozik, a lovat nem férfimódra üli meg, nem foglalkozik vívással és nem is párbajozik. Ezenkívül nem lő pisztollyal és nem kártyázik férfiklubban.
Lady Calpurnia Hartwell mindig betartotta ezeket a szabályokat, de végül is mi értelme volt ennek? Még mindig nincs férjnél és enyhén szólva elégedetlen a helyzetével. De most megfogadta, hogy megszeg minden szabályt és végre élvezni fogja az életet!
De ahhoz például, hogy végigtáncoljon egy bált vagy szenvedélyesen csókolózzon, kell egy megfelelő partner is. Egy olyan férfi, aki mindent tud a szabályszegésről. Például az elbűvölően vonzó Gabriel St. John, Ralston márki, akinek épp olyan rossz a híre, mint amilyen bűnös a mosolya.
Ha Lady Calpurnia nem vigyáz, akkor éppen a legfontosabb szabályt fogja megszegni: akik az élvezeteket keresik, azoknak soha nem szabad reménytelen szerelemre lobbanniuk."
Ez volt az egyik olyan könyv a decemberi megjelenések között, amit a beharangozója alapján már nagyon vártam, mivel azt gondoltam, hogy olyan élményt fogok kapni, amit Julia Quinn regényeitől már megszokhattam. Bár a stílusa hasonló végül mégis csalódottan csuktam be a könyvet, aminek az okát ki is fejtem mindjárt bővebben. "– Én? Nekem nem kellene itt lennem? – remegett a hangja. – Eddig úgy tudtam, hogy ez az én sportklubom! Egy férfi sportklub! Ahol a férfiak vívni szoktak! Amikor utoljára ellenőriztem, ön nő volt! A nők pedig nem vívnak! "
Lady Calpurnia iránt nem igazán érdeklődnek a férfiak, ezért unatkozva, szinte már vénlányként telnek szürke hétköznapjai. Ám egy napon ebből a szürkeségből kitörve írja fel azt a kilenc dolgot, amit szeretne mindenképpen megtenni az életében. Természetesen innentől kezdve napjai színek kavalkádjává változnak és ez idő alatt még Ámor nyila is megtalálja. Azt hiszem elmondhatjuk, hogy ezidáig a történet teljesen rendben is van és a cselekmény kifejezetten üdítően indul. Humoros, sziporkázó és pihentető. Sarah MacLean kiválóan forgatja a szavakat, hiszen első perctől kezdve mulattató volt a történet, de el nem tudtam képzelni mi lesz itt még közel hétszáz oldalon keresztül. De hagytam hadd sodorjon magával a lendület és élveztem az elém táruló jeleneteket, mivel akkor még nem sejtettem merre fele fog haladni a vége.
A könyv közepe fele haladva kezdett valami borzasztóan gyanús lenni, hiszen egyik pillanatról a másikra úgy éreztem magam, mintha egy pornóregénybe csöppentem volna vagy legalábbis olyan érzésem volt mintha az írónő a saját kielégületlenségét fogalmazná meg újra és újra a regényében. Eszméletlen mennyiségű szexjelenet található benne, ami ugyan nem is zavarna, de pont emiatt elveszítette azt a báját, ami jellemezte a történet első felében. Ráadásul a kiindulásnak számító kilenc pont egy idő után jelentőségét vesztette, pedig valójában az volt a regény alapja. Teljesen meg tudom érteni, hogy a főhősnőnk nem tud ellenállni egy vonzó, erős férfinak, de azért talán nem kéne minden újabb fejezetben egymásnak esni, kérem szépen. Sajnos innentől kezdve számomra érdektelenségbe fulladt az egész könyv és ebből semmiféle módon nem tudtam kikecmeregni, így szépen lassan de lefele épült a szememben.
Végül a három és fél csillagot a szereplőknek és a történet elejének adtam, bár nagyon kedves és humoros, mégis jobban örültem volna hogyha az a báj, ami jellemezte megmarad egészen a végéig, akkor tökéletes lett volna. Így csak egy felejthető élményt nyújtott számomra.
"– Itt fent ülve soha nincs esélyem arra, hogy belekóstoljak az életbe. Itt fent csak por és felesleges mentegetőzések vannak. Ugyanaz a ketrec, mint a nőé a szomszéd szobában, csupán másképp van bearanyozva."
Azt hiszem a sorozat többi részét inkább kölcsönkérem vagy el se olvasom, mindenesetre sajnálom hogy így váltunk el egymástól, de inkább maradok Julia Quinn írónőnél.
"1940.június 17. Ó, Margaret!... Neked nincsenek titkaid előttem, de én mindig elzárva tartottam előled életem egy részét. Azt a részét, amely kaparni kezdte a falat, amikor ez az újabb háború elkezdődött, azt a részét, amely üvöltve akar kitörni most, azon a napon, amikor elrohantál tőlem, hogy találkozz a te katonáddal. El kellett volna mondanom neked, meg kellett volna tanítanom neked, hogyan acélozd meg a szívedet. Meg kellett volna tanítanom neked, hogy egy levél nem mindig csak egy levél. A papírra írt szavak átitathatják a lelket. Bárcsak tudtad volna! Anya Elspeth mindig azt mondta lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik. Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére. Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket - minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást. Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól - a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje."
Meg kell vallanom nem vagyok nagy rajongója azoknak a könyveknek, amiknek az alapja levelekből tevődik össze, de Jessica Brockmole történetének nem tudtam ellenállni, egyszerűen éreztem, hogy ez más lesz mint a többi. Mikor kézhez kaptam meglepődtem a vékonyságán, de ez ne zavarjon senkit sem, mert amilyen vékony, olyan ütős lesz.
"Tisztelt Asszonyom!
Remélem, nem tekinti tolakodásnak, de úgy érzem, meg kell írnom önnek, mennyire csodálom és becsülöm A sas fészkéből című könyvét. Elismerem, általában nem vagyok oda meg vissza a költészetért. Többnyire Huckleberry Finn szamárfüles kötetét veszem a kezembe vagy egyéb, halálos veszedelmeket és megmenekülést taglaló könyveket."
Az egész könyv úgy ahogy volt maradéktalanul beszippantott magába, olyannyira magához ragadott, hogy másfél nap alatt végeztem vele. Gyönyörű, szenvedélyes szerelemről szól, ami sziruposságtól mentes, de mégis képes simogatni a lelket és behatol olyan helyekre is, amit az ember már rég elfelejtett. Sajnálom, hogy a XXI. században kikopott a levelek kézzel írott formája, hiszen az email és az sms nem tudja pótolni egy levél papíros, romantikus mivoltát. A regény valójában két szálon fut, mivel nem csak Davey és Elspeth szerelméről olvashatunk, hanem a későbbiekben Elspeth lányának, Margaret levelezését is nyomon követhetjük, ahogyan a múltját próbálja megismerni. Az egész cselekmény sodró lendületű, szinte visz előre és előre, ráadásul tele van szebbnél szebb gondolattal, amitől egyszerűen megpihen az ember lelke. Csodálatos.
Jessica Brockmole könyvét egy egyszerű szóval is jellemezhetném: bájos. Ráadásul egész egyszerűen csak úgy árad belőle a nyugalom. Bár megrázó időszakban folyik a cselekmény – hiszen az I. világháború alatt játszódik –mégsem éreztem megrendítőnek vagy lesújtónak mert valójában nem erre épül a történet. Ez a közel kétszáznegyven oldal mindent elmond arról, hogy milyen megélni az igaz szerelemet, ha távol vagyunk egymástól, ugyanis az a rengeteg levél, ami a szerelmesek között íródott rengeteg érzelemmel és vággyal van tele.
Elspeth és Davey alakja ugyan megelevenedik és hús-vér emberekké válnak előttünk, ám valójában mégis vajmi keveset tudunk meg róluk. Leginkább a szerelmük az ami kiteljesedik a regényben, de ők maguk, a természetük, elbújnak a sorok között. Nem tudjuk meg, hogy pontosan milyen emberek voltak, mit szerettek vagy utáltak, emiatt teljes összkép nem alakul ki róluk. De ezt nem lehet felróni a szerzőnek, mert ebben a történetben ez egyáltalán nem válik fontossá, mindez valahogy elveszti jelentőségét térben és időben, csak a megélt érzelmekre figyelünk és még így is egy szép kerek egységet kapunk.
Annyira kellemesen hatott rám, valódi felüdülést hozott számomra Jessica Brockmole regénye, amit még számtalanszor elő fogok venni, hogy itt-ott véletlenszerűen beleolvassak. Ez a könyv olyan gyógyír a női léleknek, amit nyugodt szívvel ajánlhatok mindenkinek.
"Attól a naptól kezdve, hogy beléptél a konyhánkba azzal a kosárnyi káposztával, ott voltál velem. Mindig velem voltál, mint a szél. De amikor először találtam tőled levelet a postánk között, a szívem úgy megdobbant, amint addig még soha. Egyenesen hozzám találtál és tudtam, hogy szerelmes vagyok."
Bár a szerzőnek egyelőre csak ez az egy könyve van, reménykedem benne, hogy még egy jó pár papírra vetendő történet van a fejében, mert én azokat is szeretném majd elolvasni. Ha esetleg nem győzött meg benneteket a bejegyzésem, akkor nézzétek meg lentebb a történethez tartozó videót, amitől tutira kedvet fogtok kapni. ;)
Delta Vision oldalát szemezgetve bukkantam ezekre a kedvességekre, amiket mindenképpen szeretnék majd a polcomon tudni. Hátha nektek viszont elkerülte a figyelmeteket. ;)
Brandon Sanderson: A törvény ötvözete
Brandon Sanderson, az ünnepelt Ködszerzet-trilógia után most ismét visszatér abba az epikus világba, amely megalapozta helyét a világ elsőszámú fantasy írói között.
A Ködszerzetben megismert események óta eltelt háromszáz évben Scadrial átalakult. Soha nem látott magasságú tornyok törnek az ég felé, vasút- és csatornahálózat szeli át a tájat. Ám ez a világ még mindig a mágia otthona.
Kelsier, Vin, Elend, Sazed, Kobold és a többiek már bekerültek a történelem – vagy a vallás – nagy alakjai közé, de az allomancia és ferukímia ősi mesterségeinek még a tudomány megújulása ellenére is van hely ebben az újjászületett világban. A városokon túl húzódó, gyéren lakott Végeken a mágia alapvető eszköz a rendet és igazságszolgáltatást fenntartó bátor férfiak és nők kezében.
Közéjük való Waxillium Ladrian is, a ritka ikerszerzet, aki mívesként fémekre taszít, viszont ferukimistaként csökkenteni vagy növelni tudja a testsúlyát. A Végeken eltöltött húsz esztendő után Wax egy családi haláleset miatt kénytelen visszatérni a metropoliszba, Elendelbe. Fel kell vennie a nemesi ház fejének halálával megüresedett posztot, ami nagy feladatokat ró rá, és méltóságteljes viselkedést követel meg tőle. Legalábbis Wax így hiszi, amíg csak számos kaland közepette rá nem döbben, hogy a város előkelő kúriáiban és elegáns fasorai alatt még a puszta Végek banditáinál is sokkalta nagyobb veszedelem rejtőzik.
Robin Hobb: A végzet hajója I.-II.
Tintaglia sárkány kiszabadult mágusfa koporsójából. Magasan szárnyal a Záporfolyam fölött, miközben odalent biztos halál, fulladás vár Reynre és Seldenre. Málta és a szatrapa egy gyorsan széthulló, parányi csónakban próbál meg szembeszállni a savas vizű folyó könyörtelen hullámaival.
Althea és Brashen végre újra együtt kelt útra. A Paragon élőhajó fedélzetén vakmerően bevitorláznak a kalózok vizeire, hogy megmentsék a Vestrit család élőhajóját. Viviánát a kalózok királya, Kennit rabolta el. Paragon szedett-vetett legénysége azonban lázadásra készül, és zendülő gondolatok bukkannak fel az őrült hajó elméjében is. Közben pedig Viviána körül valósággal hemzsegnek a tenger vizében a félelmetes kígyók. Tántoríthatatlanul követik a végzetes irányba vitorlázó élőhajót.
Ezeken kívül még érdekel egy könyv, de az már az Ulpius kiadó gondozásában fog megjelenni, fogalmam sincs hogy mikor csak azt tudom hogy náluk, még pedig ez a könyv:
Kristen Proby: Velem Seattle-ben
Hogy a tengerparton összeakadjon egy szexi idegennel, nem szerepelt
Natalie Conner terveiben azon a békés, fotózásra alkalmas reggelen. És
ugyan mi a csudáért gondolja azt a férfi, hogy Natalie pont őt akarja
fényképezni? Ki ez a pasas egyáltalán? Bár az tagadhatatlan, hogy dögös
és hihetetlenül romantikus – gyógyír lehetne Natalie sebzett lelkére.
Luke Williams másra sem vágyik, mint hogy legyen egy kis nyugalma,
úgyhogy látva az arcára irányuló kamerát, éktelen haragra gerjed. Amikor
azonban rájön, hogy a lánynak fogalma sincs az ő kilétéről, felébred
benne a kíváncsiság, mi több, elbűvöli a fotózó szépség. Natalie-nak
szexre termett a teste, igéző az ajka, és Luke képtelen betelni vele, de
még nem jött el az idő, hogy elárulja a lánynak, ki is ő valójában.
Ám Natalie nem ostoba, és nehezen viseli a titkokat és a hazugságokat. Vajon mi történik majd, ha kiderül, mit rejteget Luke?
Mióta nem vásárolok könyvet, azóta csak a kívánságlistám duzzad, bár szerencsére nem olyan mértékben mint ahogy azt vártam, úgyhogy egyelőre nem rettegek attól mi lesz ha sikerül a fogadás. :D Hamarosan lesz majd könyvekről is bejegyzés csak most rengeteg minden halmozott fel az utóbbi időszakban, ezért kéretik türelemmel lenni. :)
Aki nyomon követi a blogomat az tudja, hogy addig nem vehetek könyvet, amíg az összes decemberi szerzeményemet ki nem olvastam. Összesen harminckét jóságról beszélünk, amiből ezidáig nyolcat már kivégeztem és egy folyamatban van. Ez szerintem nagyon jó arány és ha így folytatom talán áprilisban már költhetik egy kis zsetont is. :D Ellenben ugye azt senki nem mondta, hogy könyvet nem cserélhetek, ezért aktívan próbálom lehalászni az engem érdeklő különlegességeket, így került hozzám ez a négy darab finomság:
1. Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok
2. Beth Ciotta: A szerelem bolondja
3. Emma Donoghue: Hétpecsétes titok
4. Robin LaFevers: Gyilkos kegyelem
Szóval, a lényeg hogy a könyvvásárlások száma nulla, úgyhogy Pöfi vs. Könyvek / 1:0, természetesen az én javamra. :D