Boris Vian: Tajtékos napok

"Íme egy könyv az élet kegyetlen varázslatáról, melyet már több évtizede olvasunk újra és újra, titkon azt remélve, hogy e történetben minden baj csak átmeneti.A szemérmesen félszeg, szerelemre éhes Colin és a kedvesen egyszerű Chloé gátak nélkül beteljesülő kapcsolatának története Boris Vian tollából meghökkentő stílusban, üde frissességgel, pergő ritmusban születik meg. A világot önfeledten habzsoló pár szerelmi történetében az abszurditás humorával, kiapadhatatlanul változatos őrültségeivel támadja a hamis értékek, a pózokkal teli sznobizmus konzerválóit, úgy, hogy a meglepő szófordulatok, szinesztéziák és szürrealista helyzetek mögött azért mégiscsak az alapvető emberi érzések görgetik a szerelmi történet cselekményét.Az olvasó csodálkozó mosolya hamar lesz harsány nevetéssé, ami hirtelen az arcra fagy, mert a szerelmesek szertelen boldogságára váratlanul iszonyú csapást mér az ostoba végzet: a kivédhetetlen tragédia."

Boris Vian regényei mindig is vonzottak engem, állandóan kacérkodtam velük, de valahogy sohasem akaródzott bármelyikbe is belekezdeni. Ám mióta láttam a Tajtékos napok című film bemutatóját, azóta érdekel, hogy pontosan mit is tud nyújtani az olvasóknak, miért is szeretik ezt a könyvet annyian.

"Kiléptek. A kék-zöld ég majdnem egészen a kövezetre lógott, és nagy, fehér foltok jelezték a földön, hogy hol zúzódtak össze a felhők."

Boris Vian

Megvallom, amennyire kíváncsi voltam erre a könyvre, annyira féltem is tőle. Sokan sokféleképpen értelmezik, valakinek könnyebb, másnak nehezebb olvasmánynak számít, ezért megpróbáltam figyelmen kívül hagyni mások kritikáit, mert szerettem volna megszeretni. Boris Viannak érdekes elképzelése van a szerelemről és a halálról. Története tele van képtelen és szürreális gondolatokkal, ami úgy simul bele a cselekménybe, hogy igazán észre se vesszük azt, hogy valami nem stimmel. Sőt, teljesen helyénvalónak érezzük mindezt, hiszen már az első gondolatoktól kezdve érezhető, hogy nem egy szokványos művel van dolgunk. Talán pont emiatt lehet első alkalommal nehéz a mű, hiszen bele kell szokni, rá kell hangolódni az író szemléletmódjára, és ha nem sikerül, akkor sajnos teljesen el tud veszni a regény varázsa. Mert a könyv egyébként varázslatos, ahogyan az író a sajátos megközelítéssel ábrázolja a szerelmet és a tragédiát, ami mindennek nevezhető csak éppen hétköznapinak nem.

A könyvön érezhető, hogy két nagy részre van tagolva, és bár nincs a műben konkrétan kimondva, de mégis hatalmas a kontraszt a szerelem és a dráma között. Gyorsan jön el a változás, szinte egyik pillanatról a másikra, ezért elsőre nem is fogjuk fel, hogy mi is történik. Az olvasó még bizakodik, mert elsőre nem is akarja elhinni, hogy egy szempillantás alatt így megváltozhat minden. A váltás nem csak a történetben, hanem a leírásokban is megmutatkozik, hiszen egyre komorabbá, szomorúbbá válik a cselekmény. Ami miatt mégsem vagyok maradéktalanul elégedett az a befejezés. Számomra furcsa volt ez a vég. Megfogalmazhatatlan, hogy mit éreztem közben, talán nem is értettem meg teljesen, de mégis úgy érzem hogy túl hatásos befejezést akart az író.

A megszokotthoz képest talán rövidebb lett ez a bejegyzésem, de ez a könyv nem arra született, hogy hosszú értékeléseket írjanak róla, és bár lehetne elemezgetni, hogy mit, miért és hogyan írt meg az író, de ez most nem erről szól, hanem arról, hogy olvassuk, élvezzük és értékeljük a saját gondolataink szerint.

"Olyan aranyos volt, hogy látni lehetett kék és mályvaszín gondolatait, amint ide-oda járnak a kezén az erekben."

Mindezek után érdekelne a szerző többi műve is, sőt, szeretném a Tajtékos napokat majd egyszer újraolvasni, amikor idősebb és (remélhetőleg) érettebb leszek, mert nem vagyok benne biztos, hogy mindent maradéktalanul megértettem. Mindettől függetlenül nagyon élveztem, sőt kifejezetten üdítően hatott rám az író különös szemléletmódja, és ez az ami miatt ajánlanám figyelmetekbe, mert ebbe egyszer bele kell kóstolni, ha még nem tetted volna. ;)

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták: