"Twelve-year-old Catherine just wants a normal life. Which is near impossible when you have a brother with autism and a family that revolves around his disability. She's spent years trying to teach David the rules from "a peach is not a funny-looking apple" to "keep your pants on in public"---in order to head off David's embarrassing behaviors.
But the summer Catherine meets Jason, a surprising, new sort-of friend, and Kristi, the next-door friend she's always wished for, it's her own shocking behavior that turns everything upside down and forces her to ask: What is normal?"
But the summer Catherine meets Jason, a surprising, new sort-of friend, and Kristi, the next-door friend she's always wished for, it's her own shocking behavior that turns everything upside down and forces her to ask: What is normal?"
Többek között ez az első angol olvasmányom, amit majdnem végig is olvastam, ha a felénél nem éreztem volna úgy, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket futják a regényben. De ennyire ne is szaladjunk előre.
A történet a tizenkét éves Catherineről szól - ő a könyv narrátorra - és a testvéréről Davidről, aki autizmusban szenved. Catherine saját oldaláról mutatja be milyen érzés egy ilyen testvérével együtt élni, azokat a nehézségeket amik napról - napra felbukkannak az ő életünkben. Milyen elvárásokat támasztanak vele szemben a szülei és azt hogy valójában miért is szeretne normál életet élni. A téma valójában roppantul érdekes, legalábbis az én kíváncsiságomat felkeltette, ráadásul az angol szöveget sem mondanám annyira borzasztóan nehéznek. Eleinte nagyon érdekes volt, ahogy Catherine bemutatja a testvérét, önmagát és a szabályokat amiket ő maga alkotott meg, hogy Davidnek könnyebb legyen az élete. Mindemellett bekukkantást nyerhetünk egy olyan klinikára, ahol nap mint nap Davidhez hasonló gyerekek fordulnak meg, de sajnos ez önmagában nem volt elég ahhoz hogy az érdeklődésemet végig fenntartsa. Egy idő után önismétlésbe csapott át a dolog, emiatt kezdett érdektelenné válni az egész olvasmány.
Viszont Catherine személyisége teljesen el van találva. Végig érezhető, hogy ő tizenkét éves, az írónő nagyon jól átadja az ő problémáit: azt hogy mit szeretne az élettől, mennyire elege van a mindennapos nehézségekből és mit jelent számára a normális élet. Tipikus tinédzser, aki semmi mást nem akar, csak egy lányt a szomszédban akivel naphosszat csevegnek, úsznak a tengerben, egyszóval csupa olyan dolgot ami az ő korukban minden gyermek szeretne.
Ám Catherine karaktere sem volt elég ahhoz, hogy továbbra is szenvedjek vele, mert nem éreztem úgy, hogy a történet teljes mértékben kielégítene. Igazság szerint hol a klinikán voltunk, hol épp az otthonukban és mindig ugyanazok az események ismétlődtek meg, ami egy idő után valljuk be unalmas lesz. Borzasztó nagy reményekkel estem neki egyrészt mert megértettem a szöveget, másrészt nagyon érdekelt mit lehet kihozni ebből a témakörből, de végül csalódottan kellett letennem. A külföldi oldalakon ugyan tizenkét éveseknek ajánlják a történetet, de én úgy gondolom hogy elsősorban a felnőttek azok akiknek élvezetet nyújthat, mert inkább ők azok akiket jobban érdekel az autizmus, mint téma, nem pedig a fiatalokat. De javítsatok ki ha tévedek. :)
Értékelés nincs, mert nem olvastam végig és nem lenne fair a részemről, ha így pontoznám.
Értékelés: nincs
Mások is olvasták:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése