Jennifer L. Armentrout: Obszidián

"Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam."

Húúú, hogy én mennyire nem akartam  ezt a könyvet elolvasni, hiszen rengeteg minden szólt ellene és még most is szólna, ha Titti nem kezd el nekem mesélni róla.

Valamikor megfogadtam, hogy soha többet nem fogok Young Adult regényt még a kezembe se venni, nemhogy a polcomra rakni, de az Obszidián meggyőzött arról, hogy léteznek még olvasható könyvek ebben a műfajban. Merthogy ez a könyv ZSENIÁLIS, így nagy betűkkel, mit nagy betűkkel, óriás betűkkel. Imádtam minden egyes betűjét, mondatát, ami elhangzott ebben a regényben.

"– Miért vagy ekkora seggfej? – A szavak kicsúsztak a számon, mielőtt meggondolhattam volna.
– Mindenkinek ki kell tűnnie valamiben, nem?
– Nos, remekül csinálod."
 

Minden azzal kezdődött, hogy a főszereplőnk – aki a regény narrátorra – egy

könyves blogot vezet, ami már egy plusz pontot megért az írónőnek. És mindez folytatódik azzal, hogy kapunk mellé egy olyan fickót, aki elsőre ugyan tenyérbemászó, ám a könyv végére mégis azon kapjuk magunkat, hogy megszeretjük, sőt mit több, szerelmesek leszünk. Legalábbis én az lettem. Persze mindehhez azért még dukál egy jó kis történet is, különben semmit nem érnének a karakterek. De az írónő minden félelmemet eloszlatta, hiszen ez a könyv igencsak olvasmányos, sőt, kimondottan üdítően hatott a lelkiállapotomra. Merthogy az Obszidián nem elég, hogy olvasmányos, de még humoros és lélegzetelállító is egyben.

Eleinte nagyon féltem, hogy a végére bele fog bukni az írónő. Féltem, hogy "sokat akar a szarka, de nem bírja a farka" alapon valahol el fog csúszni, de szerencsére kliséktől mentesen, sőt kifejezetten meglepetésszerűen vitte végig a szálakat. Az eleje feszültséggel teli és izgalmas, a vége pedig váratlan és ami a legjobb, hogy a menetrendszerűen elvárt szerelmes egymásnak borulás is elmarad. Yesss! Persze azért érezhető a levegőben a szenvedély, de egyelőre még nem robbant ki, vagy legalábbis nem teljesen. Úgyhogy eddig teljesen klappol a történet, de ez még csak az első rész volt a négyből, merthogy azt elfelejtettem mondani, hogy ezidáig négy része van ennek a sorozatnak, úgyhogy még bármi történhet.
 
Mint már említettem a karakterek nagyon ott vannak a szeren. Katy szimpatikus, egyenes és őszinte ember. Daemon pedig a maga kötözködő mivoltával először ellenszenves, de amint egy kicsit közelebb engedi magához az embert egyből megváltozik a véleménye. Kettőjük folyamatos évődése mulattatja az olvasót, sőt kifejezetten élvezetes az egymást közt zajló szikrázó párbeszéd. Érezhető, hogy működik közöttük a kémia, még ha erőteljesen próbálják ezt titkolni.

"Valóban, annyi kérdésem volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem.
– Hisztek Istenben?
– Jó fej hapsinak tűnik."

Lényegében hatalmas meglepetés volt a könyv, hiszen a többi hasonló regénnyel ellentétben itt elsősorban nem a két szereplő közötti szerelemre fókuszál, hanem a cselekményre, hogy az minél izgalmasabb és fordulatosabb legyen. És ha jók az információim, akkor mindez a következő kötetekben csak fokozódik, úgyhogy én már izgatottan várom. ;)  
 

Értékelés: 5/5**

Mások is olvasták: 
Titti: ITT
Nima: ITT