2011. május 28., szombat

James Patterson – Liza Marklund: Üdvözlet a gyilkostól

"Róma, Párizs, Koppenhága, Frankfurt Európa nagyvárosi szállodáiban ifjú párokat találnak vérbe fagyva és különös pózba rendezve. Kannon, a New York-i nyomozó lányával Rómában végeznek, így a férfit személyes bosszúvágy is fűti. Az elkövetők nyomot ugyan nem hagynak maguk után, ám azt előre jelzik, hol csapnak le legközelebb: egy helyi újságnak küldött képeslapon jelentik be, hogy mire készülnek. Stockholmban a bűnügyi újságírónő, Dessi Larsson a képeslap címzettje. Kezdetét veszi a hajsza. A svéd riporternő és az amerikai nyomozó mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: mi vezérli a könyörtelen gyilkosokat, s hol a hiba tökéletesnek tűnő számításukban."

Először James Patterson nevére lettem figyelmes, hiszen tőle már olvastam egy-két könyvet. No meg ott volt az a kellemes borító is, amire egy igazi ínyenc biztos, hogy elsőre felfigyel. Így ez a két dolog együtt máris meghozta a kedvemet ahhoz, hogy ez a regény biztosan felkerüljön a beszerzendők polcára (mert hogy nekem olyan is van). :)

A történet izgalmas, kellően fordulatos és meglepő, ám mégis van benne valami amiért az ember azt fogja gondolni, hogy ebből hiányzott valami. Valami, amiért nem fogja megadni az olvasó a maximális pontot. Talán túl egyszerű, talán túl könnyed volt, nem is tudom, pedig helyenként bizony alig lehet letenni a könyvet. De az is lehet, hogy az én mércém túl magas ahhoz, hogy egy regényre megadjam azt a bizonyos öt pontot. Miközben írom a bejegyzést próbálom megfogalmazni a miérteket, de sajnos ebben a formában ez lehetetlen számomra, egyszerűen csak el kell olvasni, hogy tudjátok miről is beszélek. :)

Olyan regények esetében ahol nem egy, hanem két szerző alkot közösen, mindig elgondolkodom, hogyan is lehet a kettőjük munkáját úgy összehangolni, hogy ebből az olvasó semmit se vegyen észre. James Patterson és Liza Marklundnak ezt sikerült tökéletesen megvalósítaniuk, én mint laikus észre se vettem, hogy ketten írták, sőt a végén már azon gondolkodtam hogy valóban két írója van-e ennek a történetnek. Bizony remek alkotópáros ők ketten. :)

A két főszereplő annyira különbözik egymástól, mint a tűz és víz, ám mégis ettől alkotnak igazán jó párost. Dessi Larsson egyáltalán nem akart ennyire belefolyni a nyomozásba, de a sors másképp döntött. Jacob Kanon éppenséggel nem az a sármos pasi, akit a nők bálványoznának, mivel a megjelenése hagy némi kívánnivalót maga után, vagy legalábbis egy szappant valaki nyomhatott volna a kezébe, akkor legalább nem bűzlene annyira. Ha valaki az iránt érdeklődne, hogy melyik karakter volt számomra a szimpatikusabb, akkor egyértelműen Jacobra esett volna a választásom. Annak ellenére, hogy a fürdés messze állt tőle mégis nagyon tetszett az az elkötelezettség amivel a nyomozást véghez vitte. Karakán, magabiztos és határozott férfi.

James Patterson és Liza Marklund első közös regénye talán meghozta volna a várva várt sikert, ha egy kicsit ütősebb, csattanósabb lenne a történet. De mindezektől függetlenül a krimirajongóknak kötelező, mert a szórakozás garantált. :)

Értékelés:5/4

Mások is olvasták:

2011. május 15., vasárnap

Robert J. Sawyer: Lélekhullám

"Peter Hobson egy fiatalkori trauma hatására megszállottan dolgozik egy olyan berendezésen, amelynek segítségével egyértelműen megállapítható az ember halálának pontos pillanata. Kísérletei során sikerül megfigyelnie, hogy a biológiai élet véget értével az agyból alig érzékelhető elektromos energia távozik. Ezt elnevezi „lélekhullám”-nak, és kutatásai új célpontjaként a halál utáni élet lehetősége felé fordul. Legjobb barátjával, a számítástechnikai zsenivel közösen szimulált komputeres másolatot készítenek Peter tudatáról, majd kis módosításokkal három példányban lemásolják. Az újabb kísérletekkel azt próbálja bizonyítani, hogy az ember lényének létezik egy halhatatlan része, mely a testtől függetlenül képes örökké élni. A három szimulált tudat azonban csakhamar megtalálja a kiutat a zárt, szigorúan ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszi az internetet. Nem sokkal később pedig szaporodni kezdenek a titokzatos halálesetek. Vajon kideríthető-e, melyik tudatmásolat felelős a történtekért, de ami még fontosabb, visszazárható-e az elszabadult, halhatatlan szellem a palackba?

Robert J. Sawyer Nebula-díjas regénye komoly tudomány- és vallásfilozófiai kérdésekre keresi a választ, de emellett egy pillanatra sem felejt el izgalmas kriminek maradni."

A Nebula-díj emlegetése felkeltette az érdeklődésemet, számos általam igencsak megbecsült könyvet jutalmaztak már ezzel a kitüntetéssel (Neurománc, Randevú a Rámával stb.), éppen ezért a Lélekhullámtól is legalább hasonló mélységet és izgalmakat vártam. A másik indok az érdeklődésemre pedig a szerző későbbi könyve, a Flashforward volt, mivel nagyon jó könyvnek találtam.

A két fő tudományos szál mellett - a lélekhullám megtalálása illetve lemásolt emberi tudat alapján létrehozott MI-k kordában tartása - a főhős Hobson és felesége kapcsolatába is betekintést nyerünk, mely többek között a titokzatos gyilkosságsorozat alapját is adja. Ez a vonal elég nagy hangsúlyt kap, így senki se számítson egy akciódús sci-fi könyvre, a gyilkosságsorozat és a nyomozás is csak a könyv második felében kerül majd előtérbe.

Szerintem egy jó scifi esetében az is fontos, hogy láthassuk, miképpen befolyásolja egy tudományos felfedezés az emberi társadalmat és milyen rövid vagy hosszútávú hatásai lesznek. A lélekhullám esetében időnként különböző hirdetések és híradások szakítják meg a cselekményt, így értesülünk Hobson felfedezésének globális hatásairól. Ebből nem sok van, de elgondolkodtatóak, nagy hiba lett volna Sawyer kihagyni egy ilyen ziccert.

Hamar végigértem a történeten, viszont olyan érzésem volt, hogy talán szerencsésebb lett volna kevesebb szálon vezetni az eseményeket. Kicsit úgy éreztem mintha az író maga se tudta volna eldönteni, hogy ezek közül melyik érvényesüljön jobban. A hálózaton kószáló önálló MI-k ötlete ugyan nem újkeletű dolog (a könyv megjelenésekor sem volt az), ebben a kontextusban nyilván inkább a halhatatlan lélek, a tudat megbontásának és változtatásának lehetősége volt a fókuszban, de szerintem még lehetett volna tovább is bontogatni a Peter-Cathy szál helyett. Kár, mert ebben még lett volna potenciál.

Kellemes kikapcsolódást nyújtott, sok kérdést vet fel, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni. Személy szerint a lezárással nem voltam kibékülve, szerintem jobban jártunk volna egy nyitott befejezéssel.

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:
Nima: ITT

2011. május 3., kedd

Felvidéki Miklós: Némajáték

"Négy fiatal képregényrajongó úgy dönt, hogy megteremtik álmaik hősét: a fehérre mázolt arcú, néma pantomimest, akinek vészhelyzetben minden ötlete valósággá válik. Ám felbukkan valaki, aki szerint ez a játék túl veszélyes, ezért elhatározza, hogy véget vet neki. Vajon sikerül győzedelmeskednie a pusztításnak a teremtő képzelet felett? Felvidéki Miklós a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakos hallgatója, a Magyar Képregény Akadémia tagja. Munkáival 17 évesen díjat nyert a Fumetto nemzetközi képregényfesztiválon, azóta pedig már több hazai elismerést is begyűjtött. A Noname és A fiú, akit Zsuzsinak hívtak szerzője most jelentkezik először önálló kötettel."

Már nagyon régóta
nézegettük a férjemmel, hogy milyen új megjelenések várhatóak a Képregényfesztiválra és többek között erre is szemet vetettünk. Érdekes borító, érdekes fülszöveg és Lakatos István rövid szösszenete ami megragadta a figyelmünket. Na meg persze a Nyitott Könyvműhely standjánál álló hölgyemény is csupa jót regélt a kötetről, így nem volt kétséges, hogy bekerüljön a szatyorba más képregényekkel együtt. Az sem volt egy utolsó szempont, hogy az alkotó is jelen volt az eseményen, így még dedikálhattuk is a szerzeményünket.

A történet honnan is máshonnan indulhatna, mint egy képregénybörzéről :) Máris az elején megmosolyogtatott ahogy ott virított az első oldalon a nagy felirat, az első képkockákhoz tartozó vicces párbeszédek és különlegesnek találtam a történet felvezetését is. Ezeket végiggondolva, azt hiszem nagy reményeket fűztem hozzá, de a végére mégsem voltam maradéktalanul megelégedve. Nem volt olyan "hűű az anyja" érzésem, hanem inkább úgy éreztem, hogy ez is egy volt a sok közül. Nem a rajzza
l van problémám, mert nekem nagyon megtetszett ez az egyedi stílus. Semmi túlzó részlet, semmi csicsa, minden passzol mindenhez. A színek is remek összhangban vannak a hangulattal és a történettel, de amikor kiolvastam hiányérzet maradt a végére.
Ez az érzés elsősorban abból fakad, hogy a tö
rténet szerintem nem volt annyira kidolgozva, sőt, még vártam valami ütős befejezést, amire azt mondhatom, hogy no ez igen, ez már valami. Vártam valami csavart, valamit amitől leesik az állam, vagy valamit amitől igazán különlegesnek érzem a könyvet. De sajnos ezt nem kaptam meg, így kicsit keserű szájízzel tettem el a könyvespolcra.

Felvidéki Miklósnak nagy tehetsége van, remekül rajzol, de szerintem ez még kevés ahhoz, hogy az olvasóközönséget felbolygassa.

Értékelés: 5/3

Mások is olvasták:

2011. május 1., vasárnap

Cassandra Clare: Üvegváros

"Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába – még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény. Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost – bármilyen áron?"

Ez az a könyv, amit már epekedve vártam (vártunk), hogy megjelenjen, hiszen az Üvegváros a sorozat befejező része. Így amikor megérkezett hozzám, képes voltam még az Idő térképét is abbahagyni csak azért, hogy végre ezt olvashassam. Megmondom őszintén, hogy szörnyen izgatott voltam, mert rengeteg nyitott kérdésem maradt az előző kötet után, és borzasztóan kíváncsi voltam, hogy milyen válaszokat fog adni az írónő. Mielőtt belemerülnénk a történet elemzésébe, halkan megjegyezném, hogy a három kötet közül ennek a borítója a legjobb. Ütős lett nagyon ezekkel a vad és harsány színekkel. ;)

A történet és a színvonal mit sem változott az eddigiekhez képest, aminek az olvasók kifejezetten örülhetnek, hiszen nem kell csalatkozniuk az írónőben. :) Ám mégis van itt egy kis apróság, ami piszkálja azt a lepcses csőrömet! Számomra a történet olyan volt mint egy nyitott könyv, hiszen majdnem minden csavart megfejtettem. Na és akkor hol marad a titokzatosság? Persze nem kell ám aggódni, mert ettől függetlenül iszonyat jól sikerült ez a kötet is, hiszen minden másodpercben nagyon jól szórakoztam, nagyon jókat nevettem és azért néhol izgultam is. :)

Szerettem mind a történetet, mind a szereplőket, mert rajtuk keresztül egy olyan álomvilágba kerültem, ahova az ember szívesen merül el. A helyszínek, a karakterek mind-mind azt mutatják, hogy az írónő nem egy csélcsap munkát rakott elénk, hanem igen is végiggondolta, kidolgozta és mindezt úgy tálalta, hogy az olvasó egy percre se unatkozzon. Ha bárki megkérdezné tőlem, hogy mit ajánlanék neki, akkor biztos hogy ez a sorozat ott lenne közöttük.

Cassandra Clare nevét remélem még sokszor olvashatjátok majd itt a bejegyzések között, mert az azt jelentené, hogy számos regény fog kikerülni a keze alól és megjelenni itthon.

U.I.: Aki még nem olvasta az Üvegvárost, de esetleg szeretne értékelőket olvasni róla a külföldi oldalakon az ne tegye, mert tele vannak spoilerrel. Veszélyes!

Értékelés: 5/4,5

Mások is olvasták:
Gigi: ITT