2012. január 29., vasárnap

Jamie Ford: Hotel az Édes és Keserű út sarkán

"Jamie Ford nagyszerű regénye, a Hotel az Édes és Keserű út sarkán első oldalain Henry Lee az egykor a japán negyed kapujának számító Panama Szálló előtt összeverődött tömegbe botlik Seattle-ben. A szálloda évtizedek óta be volt deszkázva, most azonban új tulajdonosa hihetetlen felfedezést tett: olyan japán családok hátrahagyott holmijára bukkant, akiket a II. világháború alatt összetereltek, és internálótáborba zártak. Az új tulajdonos egy japán napernyőt nyit ki Henry szeme láttára. Ez az egyszerű látvány az 1940-es évekbe röpíti vissza a férfit, amikor az élete tele volt zűrzavarral és izgalommal, és az apjára emlékezteti, akit teljesen lekötött a Kínában folyó háború és az a cél, hogy a fia amerikaiként nőjön föl. Miközben az előkelő Rainier általános iskolában kap "össztöndíjat", ahol a fehér srácok semmibe veszik, Henry megismerkedik Keiko Okabéval, egy kis amerikai japán diáklánnyal. Az elsötétítések, a kijárási tilalom és az FBI rajtaütéseinek káosza közepette Henry és Keiko között szoros barátság - és ártatlan szerelem alakul ki, amely legyőzi óvilágbeli őseik régi keletű előítéleteit. Miután Keikót és családját evakuálás címén begyűjtik és internálótáborba zárják, a lánynak és Henrynek csak az a remény marad, hogy egyszer majd véget ér a háború, és egymásnak tett ígéretüket valóra válthatják. Negyven év múlva Henry Lee, aki bizonyos benne, hogy a napernyő Keikóé volt, átkutatja a szálló sötét, poros alagsorát az Okabe család holmija és egy rég elveszett tárgy után, amelynek értékét fel sem tudja mérni. A megözvegyült Henry még mindig keresi a hangját, a szavakat, amelyek megmagyarázhatják nacionalista apja tetteit, a szavakat, amelyek áthidalhatják a szakadékot önmaga és modern felfogású amerikai kínai fia között, a szavakat, amelyek segíthetnek abban, hogy szembesüljön sok évvel korábbi döntéseivel."

Jamie Ford regényét már akkor kiszúrtam magamnak, amikor még csak hirdették, hogy meg fog jelenni. Amióta megláttam a karácsonyfa alatt egyfolytában csak kacsingatott rám, ezért úgy döntöttem, hogy minél hamarabb el fogom olvasni. Tatiana De Rosnay könyve után viszont nem vagyok benne biztos, hogy ez igazán jó választás volt. Ugyanis mind a két könyv ugyanabban a korszakban játszódik csak két különböző kontinensen. Ezért néha sajnos akaratlanul is, de összehasonlítottam a két könyvet. Míg Tatiana De Rosney regénye lendületesebb volt, addig Jamie Ford története lassabb mederben folyt, ezért kicsit vissza kellett fognom a tempóból.

A történet itt is két különböző időszakban játszódik, melyekben elénk tárul az 1942-es és az 1986-os évek Amerikája. Főszereplőnk, Henry Lee múltja akkor elevenedik meg ellőttünk, amikor elsétál a Panama Szálló mellett, ahol olyan tárgyak bukkannak fel a múltjából, melyek meghatározóak voltak az életében. Innentől kezdve csöppenünk bele az ő történetébe, hol a múltban, hol a jelenben követve őt. Jamie Ford ezzel a történettel egy fantasztikus regényt adott a kezünkbe.

Egyetlen egy apró hibája volt a regénynek, mégpedig a lassúsága. Ha azt hiszed, hogy lerágod majd az összes körmödet a könyv olvasása közben, akkor csalódni fogsz, mert ez a regény nem az izgalmakról szól, hanem inkább Henry és Keiko életéről és szerelméről. A kérdés csak az, hogy a végén újra egymásra találnak majd?

Igazság szerint nem ez a legfontosabb kérdés, hiszen a történet több komoly téma körül forog; barátságról, háborúról, családi viszályról és hasonló dolgokról olvashatunk. Az elénk tárt emberi sorsok  néha igazán szívszorítóak tudnak lenni, emiatt előfordult, hogy megjelent a gombóc a torkomban.

"Henry nézte, ahogy több tucat másik családdal együtt beterelik őket a vonatba. Fehér kesztyűs katonák gumibottal a kezükben a sípjukba fújtak, és fölemelték a botjukat, amikor becsukódtak az ajtók. Henry még ott lődörgött a beszálló hely mellett, búcsút intett nekik, amikor a vonat elhagyta az állomást, és eltűnt a szeme elől. Meleg könnycseppek törölt le az arcáról, a szomorúsága feloldódott a következő vonatra váró családok tengerében. Családok százainak, ezreinek tengerében."

A cím és a borító igazán passzolnak a regényhez, teljes mértékben visszaadják a történet hangulatát. Ez egy igazán fontos momentuma a könyveknek, hiszen a külső néha igazán be tudja csapni az olvasót. De higgyétek el, ebben az esetben ezek teljesen rendben vannak.

Csak akkor vedd a kezedbe, ha nem feltétlenül izgalomra vágysz, hanem inkább csöndre és nyugalomra. Egyébként pedig jó kis történet ez, főleg azoknak, akik nem ismerik annyira Amerika történelmének ezt a szakaszát.

Értékelés: 5/4,5

Mások is olvasták:

2012. január 26., csütörtök

Várólista csökkentés 2012 és 12 könyv 12 hónap

Tavaly már egyszer belefogtam. Gondolom sokan emlékezhettek is erre a  posztra: ITT. De valamilyen oknál fogva a tizenkét könyvből csak egyet olvastam. :) Valahogy soha nem volt kedvem egyikhez sem. De idén más listát állítottam össze:



Idén még jelentkeztem Zenka eseményére is. Ami nem más, mint hogy a 12 hónap alatt 12 könyvet kell elolvasni különböző műfajban. Reméljük ezt is sikeresen fogom teljesíteni, hiszen elhatároztam, hogy idén minden eseményt kivégzek. Hajrá!

2012. január 18., szerda

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

"Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat. Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés."

A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor  pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.

A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe,  hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek.  Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.

Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.

"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."

Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.

A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.

Értékelés: 5/5***

Mások is olvasták:
Chris: ITT
Könyvesem: ITT

2012. január 11., szerda

Vrábel Krisztina: Főzd magad!

Eredetileg nem akartam ezt a bejegyzést megírni, mert valahogy nem éreztem azt, hogy a címben szereplő könyv illeszkedne a blogom profiljába. De a kisördög csak nem hagyott békén, folyamatosan a fülembe duruzsolt. Így most tessék: Vrábel Krisztina szakácskönyvének értékelése következik:

Ennek a könyvnek a története igen egyszerű. Egyszer valamilyen gyorsan elkészíthető vacsorát szerettem volna összedobni, mert a 8 hónapos kis Pöfi mellett igencsak nehéz pepecselős munkát elvégezni. Így jutottam el a Dolce Vita honlapjához, ahol elém került a Sütőtök csirkével című bejegyzés, ami azonnal levett a lábamról. Két dolgot szeretek egy receptben: ha finom a végeredmény, és ha mindezt még egyszerű is elkészíteni. Sose szerettem a sok lépésből álló recepteket, mert erre nincs ingerenciám. Mivel nagy sikert ért el a sütőtökös recept, ezért folyamatosan nézegettem fel az oldalra, a férjem pedig ezt kilesve úgy gondolta, hogy megfelelő ajándék lesz számomra Vrábel Krisztina szakácskönyve. És valóban.

Mióta megkaptam azóta folyamatosan megfordul a kezemben. Nagyon igényes kiadvány, gyönyörű! A fényképek szépek, a receptek egyszerűek. Már jó párat megcsináltunk és eddig egyik sem sikerült félre. Érthetőek és világosak. Az első oldalakon megtudhatjuk, honnan jött az ötlet, hogy Krisztina maga állítsa össze a boltban kapható terméket, illetve egy-két információt kapunk arról, hogy hol lehet beszerezni a szükséges alapanyagokat. Semmi sallang, semmi mellébeszélés, egyszerű és következetes.

Azonban egy dolgot tudnod kell, mielőtt elrohansz megvenni a könyvet. Ebben a szakácskönyvben főleg olyan ételek vannak, amelyeket te is könnyen meg tudnál venni valamelyik boltban vagy áruházban. Többek között vajat, mascarponét, különféle májkrémeket vagy éppen egy friss croissantot. De miért is tennéd, ha te magad is meg tudod csinálni őket? Ha kedvet kaptál, vagy meguntad a bolti, mindenféle adalékanyaggal összehordott élelmiszereket, akkor valószínűleg ez a szakácskönyv jó választás lesz neked.

Amit mi már kipróbáltunk és leteszteltünk:
-Citromos-gyömbéres vajkrém: körülbelül 10 perc alatt elkészült és friss kaláccsal valami iszonyat finom. Tuti siker.

-A sült krumpli kicsit másképp ;)

-Diókrém: különleges és ízletes, karakteres ízű. A szilveszteri vendégség egyik nagy sikere.

-A fűszersók közül mi a citromos-rozmaringosat készítettük el, mely kevés ráfordítással fantasztikus karácsonyi ajándék lett

Mindezek mellett még készítettünk kókusztejet, csirkemájkrémet, cantucci kekszet, baguettet és a ropogós grissiniket. Egyikkel sem lőttünk mellé.

Ha szeretnéd magad kipróbálni, ha leakarod nyűgözni a rokonokat/barátokat, akkor szerintem érdemes beszerezned a Főzd magad szakácskönyvet, biztos hogy sikered lesz.

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

2012. január 9., hétfő

Bree Despain: The Lost Saint - Fehér farkas

"Amikor Grace úgy döntött, hogy Daniel szerelmét választja, akaratlanul is kiszolgáltatta bátyját, Jude-ot a farkasnak. Grace mindenre hajlandó, hogy bátyját megtalálja, még arra is, hogy egy jóképű idegennel összefogjon, aki megígéri, hogy segít neki. De ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, úgy éled fel Grace-ben a farkas, és kapcsolata Daniellel egyre inkább széthullik."

Sokakkal ellentétben én kifejezetten élveztem már az első részt is, ezért száz százalékosan biztos voltam benne, hogy el fogom olvasni a következőket is. Bree Despain ebben a részben is hatalmasat alkotott és ez még jobban is sikerült, mint az előző.

A történet olvasása közben úgy éreztem, mintha az író összeszedte volna magát egy kicsit. Talán meghallgatta, elolvasta a neten fellelhető különféle kritikákat. Ez a kötet ugyanis sokkal eseménydúsabb, izgalmasabb és a szereplők is jobban ki lettek dolgozva. Nem is beszélve a gördülékenységéről, könnyedségéről. Ami meglepő, hiszen a folytatások nem mindig szokták felülmúlni az első részeket. Az író által megteremtett világ is kezd egyre izgalmasabbá válni, hiszen érdekesebbnél érdekesebb lények jelennek meg a történetben. A Fehér farkas határozottan jobb, mint a Fekete Bárány, a kérdés már csak az, hogy a harmadik kötetben mi fog történni.

Grace naiv, nagyon is, de ki ne lenne az ebben a korban? Nem mondom, hogy nem idegesített néha, de ha belegondolok, hogy ifjúkorban milyenek a fiatalok, akkor azt kell hogy mondjam, nagyon is jól lett ábrázolva. Most már kezdek képet kapni arról milyen is, ki is ő valójában. Viszont Daniel számomra még mindig titokzatos, nem igazán tudom hova tenni. Néha nagyon össze tudja kuszálni a gondolataimat egyes cselekedeteivel és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tényleg jó fiú.

Kiemelkedő a történetben, hogy az írónőnek sikerült megvezetnie, nem is kicsit. Biztos a figyelmetlenségem volt az oka, de nem sikerült megfejtenem a csavart. Megtanultam, hogy nem mindenki az aminek mutatja magát és néha egy történet vége olyan tud lenni, hogy azonnal rögtön kell a folytatás.

"Egyáltalán nem éreztem magam olyan nagy biztonságban. Mert hát mi van olyankor, amikor az elveszett bárány visszajön, a jó pásztor meg nincs sehol? Sőt, mi van ha ez a bárány egyáltalán nem bárány? Mi van, ha valójában ő a farkas?"

Bree Despain sorozatának második része jobb, sokkal jobb, mint eddig. Ha ez így folytatódik, akkor függő leszek, nem is kicsit.

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:
Gonoszkaktusz: ITT
Gigi olvasmányai: ITT

2012. január 5., csütörtök

Lakatos István: Dobozváros

"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízi manóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Lakatos István nevével akkor találkoztam először, amikor megjel
ent első képregénye, a Lencsilány. Mivel hihetetlen sikert ért el nálam ez a rövidke kötet, tudtam, hogy azonnal be kell szereznem a megjelenő regényét is. Igen jól olvastad! Most nem képregénnyel állt elő, hanem egy regénnyel.

Teljes mértékben meglepődtem amikor először megpillantottam, mert nem gondoltam, hogy ez ilyen vaskos kötet lesz. Na jó, annyira nem vaskos, de közel 312 oldal. A kiadás az valami eszméletlen jóra sikeredett. Igényes borító kemény fedéllel, fantasztikus a belseje, gyönyörű rajzokkal van tarkítva. A fekete-fehér illusztrációk pedig segítenek abban, hogy még könnyebben magunk elé tudjuk képzelni az amúgy sem szegényesen kidolgozott helyszíneket, a főbb karaktereket. Természetesen a rajzok
hasonlítanak a Lencsilányban megismert rajzokra, ami nélkül nem maradhat el egyetlen Lakatos István könyv sem.

A történet eleje nekem valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, mintha már valahol találkoztam volna vele. Aztán egy kis kutakodás után rájöttem, hogy Neil Gaiman Coraline című regényére hajaz. Legalábbis nekem hangulatra rettenetesen közelített hozzá. Mindemellett igazi letehetetlen könyv annak ellenére, hogy a célközönség a tíz éves korosztály. Ugyanúgy tudtam én is élvezni a felnőtt fejemmel, mintha gyerekként olvastam volna. Persze ehhez az is kell, hogy egy kicsit szeressük az elrugaszkodott dolgokat, hiszen ebben a kötetben egyszerre találhatóak meg a sárkányok, vízimanók, egyszóval a természetfeletti lények.

Zalán karaktere iszonyat jól sikeredett. Igazi gyerek. Na persze nem csak Zalán, hanem az összes szereplő kiváló. Szívem csücske Székláb, akit néha olyan szívesen megszorongattam volna, mert olyan igazi öregapós. A szereplőkkel bejárjuk Tolnát-baranyát, miközben megpróbáljuk megmenteni a világot és Zalán szüleit. Alapvetően ifjúsági regény, de mégis van benne egy kis kalandregény is. Olyan izgalmasra sikeredett Lakatos István regénye, hogy kénytelen voltam együltő helyemben olvasni.

"– Tudod, biztosan neked is vannak olyan nadrágjaid, amiknek a zsebébe mindenféle holmit pakolsz – anyukád nyilván azt mondaná rájuk, hogy haszontalan ócskaságok, de szerintem nem, mert bármikor szükség lehet rájuk. – Persze. Gyufásdobozok, üveggolyók, törött játékkatonák és kiszáradt, döglött bogarak. A döglött bogarak a leghasznosabbak, mert a lányokat meg lehet velük dobálni."

Lezsák Levente könyve után jó volt újra meseregényt olvasni. Élveztem minden sorát, mert amikor ilyen regényt olvasok, akkor egy kicsit mindig visszarepülök a gyerekkoromba.

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

2012. január 1., vasárnap

Évzárás


A 2011-es évben összesen 78 darab könyvet sikerült elolvasnom, ami a 2010-es évhez viszonyítva sokkal több lett. Kíváncsi leszek, hogy idén vajon mennyit sikerül majd elolvasnom.

És most nézzük, mi is történt pontosan tavaly a könyvek világában:

Az év egyik nagy kedvence: Sinead Moriarty, akinek az összes magyarul megjelent regényét elolvastam.

Az év legjobb könyvei, mert hogy több is volt: Kers
tin Gier: Rubinvörös, Sarah Addison Allen: Csodálatos Waverly-kert és Karen Morning sorozata.

Az év legnagyobb csalódása: Emily Giffin: Szerelem kölcsönbe. Mert eszméletlenül borzalmas és unalmas.

Tavaly végre megismerhettem Szabó Magda és Kosztolány
i Dezső írásait is. Mindkettőjük kellemes csalódást okozott nekem, és biztos vagyok benne, hogy számos könyvüket fogom még elolvasni.

Karin Alvtegen még mindig brillírozik, az összes könyve egyszerűen letehetetlen.

2011-ben jó pár képregény is felkerült a molyos Olvastam polcomra (Walking Dead, Hetalia...), ezt a listát idén szeretném még inkább szaporítani. :)

A blog statisztikáit meglesve úgy találtam, hogy az alábbi könyv után érdeklődtek a legtöbben: Torey Hayden: Szellemlány.

A legtöbben a
könyv.miner, Amadea és a Nyuuz oldaláról kattintanak hozzám, amit szeretnék nekik megköszönni.

És hogy mi vár rátok az új évben? Hmm, még magam sem tudom. Egyelőre még a blog vezetése se nagyon akaródzik nekem. Állítólag Miamonától elkaptam valami vírust, ami blokkolja a blogírásért felelős agysejteimet. Azt mondják, hogy ha továbbítom valakinek, akkor megszűnik ez a fránya betegség. De ki legyen az áldozat? Ígérem, amint kigyógyultam ebből rengeteg bejegyzéssel foglak bennet
eket kárpótolni.

Ami biztos! Szeretném befejezni Anne Mccaffrey sárkányos sorozatát, illetve el akarom kezdeni a George R.R. Martin regénysorozatát is. Idén is jelentkeztem Lobo várólista csökkentésére, mely a 2012-es év legnagyobb kihívása lesz, hiszen idén nem sikerült sajnos befejeznem. És ha minden
igaz, akkor 2012-ben sokkal kevesebb könyvet fogok venni és csökkentem az itthoni olvasatlanok számát. ÁMEN! :)

Sikerekben gazdag Boldog Új Évet kíván Olvasóinak és blogtársainak az Olvasószoba szerkesztője Christina! :)