2014. december 31., szerda

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

"A párizsi feleség csupán a történet kezdete volt…

Hadley, Pauline, Martha és Mary. Ernest Hemingway feleségeként mind a négyen tudták, milyen generációjuk leghíresebb, legvonzóbb íróját szeretni, és általa szeretve lenni. Mindannyian azt gondolták, hogy szerelmük örökké tart majd, és mindannyian tévedtek: egyik nő sem volt képes megtartani őt. 

A négy részben elmesélt, valódi szerelmes leveleket és táviratokat a történetbe szövő Mrs. Hemingway feltárja a drámai szerelmi háromszögeket, amelyek tönkretették Hemingway házasságait. Az 1920-as évek bohém Párizsától az 1960-as évek hidegháborús Amerikájáig ívelő, a híres „elveszett nemzedék” alakjaival teli regény a szenvedély, szerelem és szívfájdalom lebilincselő története."



Mióta olvastam a Párizsi feleséget, azóta érdekel Ernest Hemingway élete, ezért egyértelmű volt számomra, hogy Naomi Wood regényét is el kell majd olvasnom. Ráadásul a lehető legjobbkor jött a könyv, mert épp olyan hangulatban voltam, amikor az embernek életrajzi ihletésű regényt kell olvasnia, ezért nem is volt kérdéses, hogy mi lesz a következő olvasmányom. 


A Mrs. Hemingway négy olyan nő sorsát mutatja be, akik mind részesei voltak Hemingway életének. Hadley, Pauline, Martha és Mary mind más személyiségűek, mégis mindannyiukban közös pont, hogy ugyanúgy megőrültek Hemingwayért. Ez a könyv ha nem is teljesen hitelesen - lévén fikcióról van szó - de megpróbálja nekünk bemutatni, hogy milyen lehetett az ő életük az író mellett.
Hemingway állítólag mindig is azt tartotta, hogy neki akkor a legjobb, ha van valaki mellette, hogy megvédje őt a világtól, ezért szinte megszállottan házasodott újra és újra, annak ellenére, hogy ezeket a lépéseket még a barátai sem nézték jó szemmel.  Meglepő módon nem sok idő telik el a házasságok között, ahogy az egyikből kilépett azonnal lépett is a következőbe és ezt Naomi Wood meglepő könnyedséggel az időben való ugrálással mutatja ezt be a regényében. A történetet négy nő szemszögéből ismerhetjük meg és azt, hogy milyen is volt Hemingway mellett élni.

Ahogy A párizsi feleség esetében, itt is hamar belevesztem a történetbe és bíztam benne, hogy ugyanúgy magával fog sodorni a cselekmény. Eleinte különös volt ez a fajta időben való ugrálás, de ez csak az első néhány ilyen váltásnál volt szokatlan, a többinél már szinte vártam, hogy megtörténjen. Az írónő ábrázolása korhű, a cselekménye sodró és bár féltem, hogy egy idő után unalmas és száraz lesz, de szerencsére ezt is remekül megoldotta a szerző. Velem sikerült elhitetnie az írónőnek, hogy ezek az események és párbeszédek valóban megtörténtek és egy jó regénynek ez a legjobb ismérve. Nem tudok és nem is akarok negatív véleményeket felsorakoztatni, ezt a könyvet úgy kell élvezni ahogy van.

Szívesen mondanám, hogy lett kedvenc feleségem, de sajnos nem így alakult. Annyira nem engedett hozzájuk közel a szerző, mintha nem is állt volna szándékában. Valahol úgy éreztem, hogy ők csak eszközök arra, hogy bemutassák és elmondják mit éltek át Hemingway mellett, amikor megszerezték vagy eldobták őket. Egyértelműen arról szól minden egyes fejezet, hogyan viszonyultak egymáshoz a nők és a feleségek, milyen szenvedéllyel és szerelemmel szerették Ernest Hemingwayt.
A legrosszabb az egészben az, hogy mindegyik feleség azt hiszi, hogy neki sikerül majd biztosítani azt a nyugalmat amire Hemingwaynek szüksége van, hogy kibontakozhasson az írásaiban. Ez azonban csak Marynek sikerült, ő volt az aki a halála utolsó napjáig vele volt és ez a könyvben is érzékelhető. Naomi Wood különlegesen bánik az utolsó feleséggel, érezhetően több érzelem és gyengédség szerepel ezekben a fejezetekben és én is ezt szerettem a legjobban. Igazán méltó befejezés lett.


A Mrs. Hemingway újfent bebizonyította, hogy jó dolog életrajzi ihletésű regényeket olvasni, és bár hiányzott az a fajta különleges írásmód, ami jellemezte A párizsi feleséget, mégis azt mondhatom, hogy élveztem minden sorát. Ajánlom minden Hemingway rajongónak, illetve annak is aki szereti a történelmi fikciókat. Korhű és különleges, amiben újfent betekintést nyerhetünk a múltba.  

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

2014. december 30., kedd

Várólista csökkentés 2015

Amikor Lobo először elindította a "Várólista csökkentés" nevű játékot az elsők között jelentkeztem, és sikeresen el is buktam két egymást követő évben, ezért tovább nem is próbálkoztam. Ám most úgy döntöttem, hogy jövőre én is újra ringbe szállok a többiekkel együtt, hátha (mondom hátha) 2015 az én évem lesz és sikerülni fog ez a kihívás. 
Az ok, amiért végül a jelentkezés mellett döntöttem, hogy újra és újra szembe jött velem a játék, ezzel is azt sugallva, hogy nekem is jelentkeznem kéne, de a végső löketet az ismerősök adták, akik folyamatosan azt kérdezgették, hogy jövőre akkor megpróbálkozom-e újra, így hát az igen mellett döntöttem. 
A lényeg, hogy immáron az én nevem is ott van azon a listán, úgyhogy lehet drukkolni és fogadásokat kötni, hogy vajon hogyan zárom a következő évet. 

Annyi nehézséget adtam magamnak, hogy nem készítettem alternatív listát, így muszáj vagyok az általam kijelölt tizenkét könyvből választani, ez remélhetőleg nem volt hülyeség a részemről. Természetesen olyan regények kerültek a listába, amik se terjedelemben sem műfajban nem nehezek, ezért jó eséllyel könnyen veszem majd a kihívást.

És akkor lássuk azt a bizonyos bűvös tizenkettőt:


Susan Wilson: A táncoló kutya
Fabio Volo: Ráadásnap
Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése
Susana Fortes: Robert Capára várva
Louise Erdrich: A Körkunyhó helyett David Benioff: Tolvajok tele
Erika Robuck: Hemingway lánya
Kate Morton: Távoli órák
Melanie Benjamin: Az aviátor felesége
Greg Keyes: Folyamszülött
Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?
Zadie Smith: A szépségről






HAJRÁ!

2014. december 22., hétfő

Limpár Ildikó: Emlékek tava

"Csillaghalma égboltját bánatfelhők lepik el, és egy kisfiú nyomtalanul eltűnik. A falu népe tehetetlen, ám a tízéves Panna úgy gondolja, nem ülhet tétlenül, amikor barátja bajban van. Megpróbálja kideríteni, ki rabolhatta el Palkót, és nem riad vissza semmi veszélytől: ha kell, felkeresi a rettegett Emlékek Tavát, áthatol a félelmetes Hármas Határon és körülnéz a Sötét Sárkány Birodalmában is. Útja során találkozik tündérekkel, unikornissal, boszorkánnyal – és hatalmasra nőtt, kétfejű sárkányokkal. Nagy kaland ez egy kicsi lánynak – még szerencse, hogy egészen különleges segítői akadnak: emlékek, amelyek arra várnak, hogy valaki szívében végre gazdára leljenek…


Limpár Ildikó meséjét Szlukovényi Katalin versei, valamint Lukács-Kalocsai Eszter festett illusztrációi teszik még varázslatosabbá."

Mesekönyveket olvasni bizony kell néha, mivel különösen varázslatosak tudnak lenni, másrészt még egy felnőtt szívét is meg tudják melengetni, főleg így az ünnepek idején. Pontosan emiatt vettem kézbe Limpár Ildikó tündérmeséjét, hiszen arra vágytam hogy valaki egy kicsit elbűvöljön a történetével, ezt pedig az Emlékek tavától végül meg is kaptam és most már csak azt bánom, hogy nem ittam olvasás közben egy bögre forró csokoládét. 


"Csillaghalmát hiába is keresed az otthon fellelhető térképeken. Ez a falu olyan aprócska, hogy a térképrajzolók gyakran meg is feledkeznek róla."


A történetünk onnan indul, amikor egy lányka és egy fiú meglátja a napvilágot Csillaghalmán. Nevük Csillagfényes Dobos Palkó és Csillagszóró Harmatrózsa Panna, melyek természetesen külön jelentéssel bírnak, hiszen Csillaghalmán a névválasztás is különlegesen zajlik. De egy nap a falu égboltját felhők sötétítik el és emiatt elszakad egymástól a két legjobb barát, ezért Panna felkerekedik hogy megkeresse barátját. Az útja során találkozik mindenféle már jól ismert mesebeli lénnyel, hogy aztán a végén - ahogy egy jó mesekönyvhöz illik - mindenki elnyerje méltó jutalmát.

Ha kedves olvasómnak erre a könyvre esik a választása, akkor hamar rájöhet, hogy az Emlékek tava valóban egy klasszikus  tündérmese, ahol a főhős nem csak mindenféle meselénnyel találkozik, hanem közben komoly próbatételekkel és morális döntésekkel is szembesülnie kell, melyeken akár csak saját áldozatok árán juthat túl, mindez viszont olyan köntösbe van bújtatva, hogy még a felnőtt olvasókat is hamar elbájolja. Szóval ez nem csak egy szimpla szórakoztató mese, Panna kalandja során sok értékes gondolattal okítja a gyerkőcöket. És mivel ez egy gazdagon illusztrált mesekönyv, ezért semmiképpen sem szeretném dicséret nélkül hagyni a benne található rajzokat sem. Már a könyv borítója rögtön megragadja az olvasó figyelmét, szerintem meseszép lett, Lukács-Kalocsai Eszter rajzai remekül passzolnak a történethez, vidám színei, bájos karakterei hangulatban pont egy ilyen meséhez illenek. Egy dolog egészen biztos, szívesen olvasnék még hasonló történeteket az ő illusztrációival.

"Csillaghalmán nem fénylenek lámpások az út mentén, hiszen éjjel is mindig elég világot adnak a csillagok. Ám aznap, amikor az ég fekete subát kanyarított magára, az ott lakók megtapasztalhatták, hogy még erre a mindig fényárban úszó vidékre is borulhat sötétség, és bizony jól jöhet egy lámpás a máskor oly fényes utakon."

Limpár Ildikó mesekönyvét vélhetően nem most olvastam utoljára, hiszen van két csimóta is a közelemben, akik szívesen hallgatják a meséket és már most tudom, hogy ez is az egyik kedvencük lesz. Ajánlom nektek is, mert tényleg jó választás, győzzétek le ti is a bánatfelhőket, hogy újra napfény legyen Csillaghalmán.

Értékelés: 5/5



Mások is olvasták:

PuPilla: ITT
Miamona: ITT
fAndi: ITT

2014. december 17., szerda

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló-sorozat 1.)

"NEM CSAK EGYETLEN VAN BELŐLED, HANEM SZÁMTALAN. 

Mind részei vagyunk az univerzumok sokaságának a párhuzamos dimenziókban – és Everett Singh apja éppen most találta meg az odavezető utat. Csakhogy elrabolták, és most úgy tűnik, mintha Everett édesapja soha nem is létezett volna. Egyetlen nyom bukkan fel, amelyet fia követhet, egy titokzatos program: az Infundibulum – egy térkép, és nemcsak a Tíz Ismert Világ térképe, hanem az egész multiverzumé.

Persze léteznek olyanok is, akik nagyon szeretnék rátenni a kezüket. Ahhoz, hogy Everett épségben megőrizze, és megmentse édesapját, szüksége lesz barátokra: Anastasia Sixsmyth kapitányra, annak fogadott lányára, Senre és az Örökkévaló léghajó legénységére."



A vicc az, hogy valójában nem is ezt a könyvet akartam olvasni, de valamiért a kezembe került és csak úgy beleolvastam egyfajta kíváncsiságtól hajtva. Na már most ennek az lett a vége, hogy egy ültő helyemben mindjárt ki is végeztem közel száz oldalt. Még jó, hogy aludni is kell néha, mert lehet, hogy reggelre be is fejeztem volna.

Ian McDonald regényével egyetlenegy probléma van, hogy ez is egy trilógia első része, azaz várnom kell még arra, hogy valamikor folytatni lehessen. Ezzel természetesen nem is lenne probléma abban az esetben, ha nem lennék egy türelmetlen fajta, de ezt most kivételesen megbocsájtom a szerzőnek, mert a Síkvándor annyira szellemesre és szórakoztatóra sikerült, hogy azonnal intravénásan kérem a következőt.

"Everett valami puhát érzett maga alatt, mire átfordult, elmosolyodott és azt gondolta: Ez a szél lesz, amint lehorgonyzott léghajót mozgatja. Erre azonnal felült, mintha csak áramütés ébresztette volna. Minden ideg- és szőrszála az égnek meredt. Egy léghajón vagyok!"


Everett Singh a Kortárs Művészetek Intézete előtt várakozva, egy fekete autóra lesz figyelmes, ami hirtelen fékezve megáll az édesapja mellett és a biciklijével együtt betuszkolják a kocsiba mely amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnik a szeme elől. A történések után azonnal a rendőrséghez fordul, akik egyáltalán nem akarnak hinni neki ezért kénytelen saját maga nyomozást indítani és így bukkan rá az Infundibulumra, ami valójában nem más mint egy térkép.
A szerzőtől ezidáig csak felnőtt regényeket olvastam, melyek egytől-egyig meghatározó élményt nyújtottak számomra, ezért nem is volt kérdéses, hogy a Síkvándor is hasonló sorsa fog jutni. Attól függetlenül, hogy ez ifjúsági regény (amit én egyáltalán nem érzékeltem), arra számítottam, hogy ebben a történetben is visszaköszönnek majd a szerzőre jellemző stíluselemek. Nem is csalódtam, mindezeket megtaláltam a leírásokban, a cselekményben és a kidolgozott világban, amitől csak még közelebbinek éreztem a regényt.

Ian McDonald meglepő könnyedséggel, száraz tények nélkül tárja fel előttünk a tudományt, így nemcsak szórakoztat de egyben tanítja is az olvasót. Ráadásul engem az általa megalkotott világ is teljesen elbűvölt: a párhuzamos világ, a Sokaság, a térben való ide-oda ugrálás, a gondolat, hogy oda és ahova akarok eljutok egy szempillantás alatt. És bár tudom, hogy ezeket már egy másik könyvben, egy másik történetben megírták rám mégis az újdonság erejével hatott és teljesen lenyűgözött. Mindemellett egy fordulatokban gazdag cselekményben van részünk, van itt párbaj, hajók közötti harc, azaz minden olyan elem megvan, ami kellően akciódússá teszi a sztorit. 


"– Ez is a Bibliából van?– Nem, ez Shakespeare. A velencei kalmár. Betéve tudom Shakespeare-t is, meg Miltont és a Moby Dicket, de általában őrizkedem tőlük. Csak pszichopaták, csodabogarak és szociopaták idéznek Shakespeare-től."

A Síkvándort ajánlom minden felnőttnek és gyereknek egyaránt, mivel tele van fordulatokkal és humorral, ráadásul a tudományos témák is olyan mértékben van tálalva, amit még a laikusok is könnyen befogadnak. De ha másért nem is, Ian McDonald stílusáért totál megéri elolvasni.


Értékelés: 5/5



Mások is olvasták:

2014. december 14., vasárnap

Christina Baker Kline: Árvák vonata

"1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény munkával, szolgaságban töltötték. 

Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái. 
A tizenhét éves Molly Ayer tudja, hogy csak azért nem kell bevonulnia a fiatalkorúak börtönébe, mert közhasznú munkában segíthet kitakarítani az idős hölgy padlását. Miközben segít kiválogatni Vivian holmiját, rá kell jönnie, hogy a látszat ellenére sok közöttük a hasonlóság. Molly penobscot indián, akit kézről kézre adtak a nevelőszülők. Vivianhez hasonlóan őt is idegenek nevelték fel, s neki is választ kell találni néhány, a saját múltjával kapcsolatos kérdésre. 
Christina Baker Kline regénye részletekben gazdag, nagyívű történetet mesél el, melyben egyformán szerephez jut a történelem, az egyéni kitartás, a váratlanul köttetett barátság lehetősége és magunkban tartott titkok sorsfordító szerepe."

Christina Baker Kline könyve tipikusan az a történet, amit nekem szinte kötelező jelleggel el kellett olvasnom, hiszen műfajilag a történelmi fikcióhoz tartozik, ráadásul a harmincas évek Amerikájának az eseményei elevenedek meg benne, ami az egyik kedvenc időszakom. A magyar kiadás borítója is szemet gyönyörködtető, ráadásul a megérzésem is azt súgta, hogy ez nekem biztosan tetszeni fog, ezért egyáltalán nem volt kérdés, hogy belekezdjek-e. És ha  már így alakult, akkor mindjárt az olvasási sorrend legelejére ugrott.

Nem szeretek olyan regényekről írni, amelyek nagy hatással voltak rám, mert ilyenkor egy normális gondolat sem jut az eszembe. Itt ülök a gép előtt teljesen tanácstalanul, hogy akkor most hol is kezdjem, merthogy ez a könyv is a várakozásaimon felül magasan teljesített. Christian Baker Kline egyszerűen zseniális.

"Hiszek a szellemekben. Ők kísértenek bennünket, ők azok, akik magukra hagytak minket."

Múlt és jelen váltakozásában elevenedik meg a cselekmény, egyszer Molly másszor pedig Vivian szemszögéből láthatjuk az eseményeket. A tizenhét éves Mollyt könyvtári lopás miatt ítélték közhasznú munkára, amit Vivian házának padlásán kell ledolgoznia. Az idős hölgy és a fiatal lány igen különös kapcsolatot ápolnak egymással, ám ahogy haladunk előre a történetben rájövünk, hogy sok közös van bennük. 
Az Árvák vonata már az első mondatával elvarázsolt, valamiért biztos voltam benne, hogy ez egészen a végéig meg is marad. Különös hangulata és egyfajta gyermeki bája sokat tett azért, hogy még közelebb érezzem magam a történethez. A fülszövegből arra következtettem, hogy egy szomorú és mellbevágó könyvet kapok kézhez, amiben a valóság az elevenembe fog vájni, de valójában ez egy gyönyörű utazás története arról, hogy egy árva hogyan találja meg a boldogságot.

Christina Baker Kline stílusa és a könyvből áradó hangulat egy kicsit  L. M. Montgomery könyveire hasonlított. Olvasás közben folyamatosan az ő munkássága kattogott a fejemben, emiatt Baker írása egyből ismerőssé vált a szememben. Talán emiatt a hasonlóság miatt éreztem még közelebb magam a regényhez, vagy csak szimplán a szerző írt olyan könnyedséggel, ami engem teljesen letaglózott, nem tudom, mindenesetre meghozta a kedvemet, hogy elővegyem és újra elolvassam Montgomery regényeit.
A másik fontos momentuma a műnek az a remény, ami csak úgy árad kifele minden sorból és mondatból. A remény arra, hogy Vivian megtalálja a boldogságot, a szeretet és a családot.

Vivian és Molly személyiségében sok hasonlóság van és bár a múltjuk azonos, mégis másképp tudták mindketten feldolgozni. Míg Molly a külsejében próbálja megmutatni különcségét tetoválásai és piercingek segítségével, egy lázadó tinédzsert arcát mutatva, a valóság azonban teljesen mást takar. Vivian ellenben merev és zárkózott, aki ritkán járt el hazulról és igyekezett mindenben megfelelni az örökbefogadó szüleinek. Amiben viszont mindketten megegyeznek, hogy egyetlen céljuk van csupán, megtalálni maguknak az egyetlen fontos dolgot, mégpedig a boldogságot. Mindketten szerethető személyek, akiket azonnal meg is tud kedvelni az olvasó, személyiségük kidolgozott és egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy valóságos, hús-vér emberek.

Az Árvák vonata egyértelműen csillagos ötös, ami már az első sorával magával ragadott és csak az utolsó mondatával eresztett el és ebben az élményben remélem még sokszor lesz részem, ha újra és újra elolvasom. Kedvenc!

"Meglehet,  nem helyettesítik az élőket, de nem adatott meg nekem a választás lehetősége. Vagy vigaszra lelek jelenlétükben, vagy összeomlok, s siratom amit elvesztettem.
A szellemek a fülembe suttogtak, s arra biztattak, lépjek tovább. "

Christina Baker Kline regénye annyira jó volt, hogy legszívesebben most azonnal újra is kezdeném, hogy megint átélhessem Vivian történetét. Az Árvák vonata az idei legjobb olvasmányom volt és remélem kedves olvasóm, hogy neked is hasonló élményt jelent majd.

Értékelés: 5/5***

Mások is olvasták:

2014. december 6., szombat

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

"A LÁNY, AKI NEM HALT MEG, KERESI A GYILKOST, AKINEK NEM LENNE SZABAD LÉTEZNIE.

Harper Curtis a gyilkos, aki a múltból lépett elő. Kirby Mazrachi a lány, akinek nem szántak jövőt.
Kirby az utolsó a tündöklő lányok sorából, akikben ég a szenvedély, akiknek életét Harper egymás után akarja kioltani, miután a gazdasági világválság idején Chicagóban rábukkant a Házra, amelynek ajtaja más időkre nyílik.
Harper a tökéletes gyilkos, aki nyomtalanul másik korba tűnik egy-egy gyilkosság után – ám egyik áldozata életben marad.
Kirby, aki megszállottan kutat támadója nyomai után, a Chicago Sun-Times egykori bűnügyi újságírója, Dan Velasquez mellé szegődik, akinek karrierje épp az ő ügye miatt vett más irányt. Kirby hamarosan megsejti a lehetetlen igazságot…
A Tündöklő lányok 2013 legjobb thrillereinek egyike, hátborzongató térkép egy időn átívelő gyilkosságsorozathoz."

Lauren Beukes neve számomra már nem volt ismeretlen, hiszen az Ad Astra gondozásában már két regénye is megjelent, melyek természetesen már az én könyvespolcomat is gazdagítják. Ezért egyértelmű volt számomra, hogy a legújabb könyvét is be kell majd szereznem digitális vagy nyomtatott formában, mivel nem múlhat el úgy az év, hogy ne olvastam volna tőle valamit. 
Meglepő módon a Tündöklő lányokat se a sci-fi, se a fantasy műfajába nem lehet besorolni, ahogy az előző két regényénél már megszokhattuk, mivel most egy teljesen más stílusban mutatta meg magát a szerző, mégpedig thrillerben. 

"Az igazság magasztos fogalom. Szép elmélet, de a valóság ennél sokkal gyakorlatiasabb."

Kirby Mazrachi az egyetlen a tündöklő lányok közül, aki túlélte Harper gyilkossági kísérletét és most megpróbálja őt minden áron megtalálni. Ám a feladat túl nehéz, mert a gyilkos képes az időben ide-oda ugrálni egy ház segítségével, de Kirby nem adja fel, még egy társat is talál a nyomozáshoz egy sportriporter személyében. A kitartása végül eredményt hoz és ha lassan is, de összeállnak a dolgok a fejében és rájön a gyilkos kilétére. 
Borzasztóan szeretem a thrillert és igyekszem a lehető legjobbakat összegyűjteni majd el is olvasni. Nem a véres jelenetekért vagyok oda, hanem egyszerűen le tud nyűgözni az a fajta részletesség, amivel az író felépíti a történetét. Imádom azt az érzést és hangulatot, ami körbe vesz akkor amikor egy - egy ilyen regényt olvasok. A Tündöklő lányok nyomasztó hangulatával és a gyomorforgató jeleneteivel különösen hatott minden idegszálamra és bár nem izgultam a cselekmény olvasása közben, mégis úgy éreztem mint, ha belelöktek volna egy hatalmas, sötét, mély gödörbe, ahonnan képtelenség  kimászni és alig vártam már, hogy végén újra fényt lássak.

Ez a könyv annyiban különbözik az eddig általam olvasott thrillerektől, hogy itt az áldozatok szemszögéből láthatjuk a gyilkosságokat, amiket az írónő kendőzetlen részletességgel mutat be, brutálisan, gyomorforgatóan ábrázolja őket. Ráadásul tudjuk nagyon jól, hogy Harper áldozatai nem fogják túlélni, ezért elsősorban arra fókuszálunk, hogy Kirby végül megtalálja őt és elégtételt vegyen rajta. Ebben és az időutazásban rejlik a könyv különlegessége, mivel a gyilkosságok más és más idősíkban történnek meg. Az utazás a XX. század különböző szakaszait mutatja be, hol egy hegesztőgyárban dolgozó fekete nőről olvashatunk, hol pedig olyan nőről aki illegális abortuszokon segít át más nőket.  

Ebben a regényben lehetetlenség bármelyik szereplővel is azonosulni, egyrészt Harpert ki a fene akarja megkedvelni, hiszen abban találja az élvezetet, hogy nőket ölhessen különböző módokon. Másrészt pedig Kirby se kifejezetten az a lány, akivel kebelbarátnők lehetnénk, mindattól függetlenül, a motivációját és a cselekedeteit teljes mértékben megértettem. Ugyanakkor az időutazás se segített abban, hogy bármelyik szereplőhöz közelebb kerüljön az olvasó, hiszen amikor már az ember belemélyed egy-egy fejezetbe és megismerne egy újabb szereplőt, akkor hirtelen ugrunk egyet térben és időben. Ebben a történetben inkább éreztem azt, hogy a cselekményen, a hangulaton és az áldozatokon van a hangsúly, mint a főszereplők jellemének ábrázolásában, akik most inkább csak egyszerű bábok voltak, mint hús - vér emberek. 

"A korrupció gépezetét cukormázas fánkkal kenik meg."

Kivételesen fellélegeztem, amikor befejeztem a könyvet mert elejétől a végéig nagyon nyomasztó volt és bár Beukes remekül ír, mégis alig vártam, hogy eljussak az utolsó oldal utolsó szaváig. Zseniálisan megírt történet, ahol egyszerre van jelen az időutazás, a történelem és gyomorforgató gyilkosságok, mindezt pedig egy kiváló cselekmény fogja össze. Ajánlom Lauren Beukes rajongóknak és azoknak is, akik még csak most ismerkednének a nevével, véleményem szerint az egyik legjobban sikerült írása.

Értékelés: 5/4,5

Mások is olvasták: 

2014. november 27., csütörtök

Ann Leckie: Mellékes igazság

"Egy Breq néven ismert katona egy távoli, havas bolygón egyre közelebb kerül küldetése teljesítéséhez. 
Egykor Toren Igazsága volt: egy gigantikus űrhajó mesterséges intelligenciával, amely több ezer katonát kapcsolt össze, hogy közösen szolgálják a Radch-t, a hatalmas birodalmat, amely meghódította a galaxist. 
Most azonban egy árulás miatt felborult a rend, és Breq magára maradt egy törékeny emberi testtel, megválaszolatlan kérdésekkel és csillapíthatatlan bosszúvágyával."

Be kell vallanom, hogy a Mellékes igazság azon regények közé tartozott, amit úgy kerülgettem mint macska a forró kását. Mint tudjátok a sci-fi nem igazán az én műfajom és bár az utóbbi időben sokkal több ilyen regény fordult meg a kezemben, mégis Csilla ajánlása kellett hozzá, hogy bele merjek kezdeni. Cseppet sem bántam meg, hogy halgattam rá, sőt, Ann Leckie regényét egy hatalmas sóhajjal tettem le azzal a gondolattal, hogy bár a kezemben lenne már a folytatása.

"A test meztelenül, arccal lefelé feküdt, halott szürkén, körülötte vér pettyezte a havat."

Breq egy férfi testére bukkan a hóban, akiről kiderül, hogy valójában nem is halott, főhősünk pedig ismeri őt, méghozzá közelről. Ezzel a lépéssel kezdődik el ez a különleges történet, ráadásul a szerző egyszer a jelenben másszor a múltba repít vissza minket. A jelenben azonban Breq már nem egy űrhajó mesterséges tudata, hanem egy hús-vér testben lévő ember akinek célja, hogy megtalálja a legveszedelmesebb fegyvert és felhasználja a saját céljaira. A múltban viszont ő Toren Igazsága, egy hajó akinek számos "mellékese" van, azaz tudatuk össze van kötve, ugyanakkor képesek egyénileg  érzékelni és tapasztalni dolgokat. Toren Igazsága és még számos hozzá hasonló hajó egy birodalmat szolgálnak közösen: Radch Birodalmát. Radch jelenleg fénykorát éli, ám a háttérben már belviszályok zajlanak, amibe maga  Toren Igazsága is belekeveredik.

A lassan kibontakozó cselekmény rengeteg kérdést vet fel az olvasóban és hazudnék ha azt mondanám, hogy számomra mindez könnyű volt. Be kell ismernem, hogy a regény világa újdonsággal hatott rám és többek között ezért is érzem úgy, hogy elsőre nekem ez nehéz volt. Nehezen szoktam meg azt, hogy nincs benne nemiség, azaz nem különböztetünk meg nőket és férfiakat. Mindemellett viszont teljesen lenyűgözött, hogy bár Toren Igazsága egy személynek mondható, mégis számos teste él és ezért képes egyszerre több helyen lenni, vagy akár több embert megvédeni. Csillogó szemekkel  mélyedtem bele a történetbe és csak arra vártam, hogy még többet és többet tudjak meg Radch Birodalmáról és mindenki másról, ami nem csak a történetnek, hanem Breq személyének is köszönhető. 

Először furcsálltam az időben való ide-oda ugrálást, de csak azért, mert narrátorunk két személyben jelenik meg, egyszer Breq-ként, másszor meg Toren Igazságaként. Ahhoz, hogy megértsük az egyiket mindenképpen ismernünk kell a másikat. A narrátor egy kedvelhető, szerethető figura, akinek a jelleme, gondolatai oldalról- oldalra bontakoznak ki előttünk. A Mellékes igazságról akkor áll össze a teljes kép, ha az első szótól az utolsóig mindent elolvastunk, mert addig az egészből mindig csak egy újabb és újabb szeletet kapunk meg, az író nem lövi le előre a poént. És miközben várjuk, hogy a kirakós darabkái összeálljanak, addig mi egy percig sem fogunk unatkozni, mert az utolsó oldalig számos olyan esemény történik, ami csak még inkább fokozza az izgalmakat. 

A regény világa számomra zseniális volt, csupán csak egyetlen egy gondolat kattogott a fejemben, hogy eddig miért is nem mertem ehhez hasonló könyvet a kezembe venni. Mert ez jó. Rohadt jó. Van benne politika, hatalmi játszmák, űrhajók, de mindez olyan mennyiségben amit még az én ízlésemnek is befogadható volt, egyszóval ebben a műben minden összhangban van és megcáfolja mindazt, amiről én eddig a sci-firől, mint műfajról gondoltam. Olyan szinten a hatalmába kerített, hogy napokig képtelen voltam új regényt a kezembe venni. Mi ez, ha nem szerelem első olvasásra?

Ha nem lenne egyértelmű a soraimból, akkor most elmondanám, hogy imádtam a Mellékes Igazságot, a világért ami kibontakozott előttem és a szereplőkért akik mindezt benépesítették. A cselekmény elgondolkodtató, egy percre sem lankadhat a figyelmünk, úgyhogy összességében van benne minden, ami egy jó regény ismérve, én pedig csak ajánlani tudom mindenkinek.

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

2014. november 19., szerda

Jackie Bouchard: Megmentőm, Maybe

"Jane egyszerre veszíti el a férjét és imádott kutyáját, ráadásul ugyanabban a végzetes betegségben, de bármilyen gyalázatos is (mondaná az anyósa), a kutyáját sokkal jobban gyászolja. Miután végigszenvedi a temetési szertartásokat (egyiket amiatt, mert kényelmetlen a magas sarkú cipő, a másikat amiatt, mert a kisállattemetőből hazafelé a beagle már nem fog ott ülni mellette az anyósülésen), és elcseni férje hamvainak egy részét, hogy majd a tengerbe szórja őket egy hawaii szigeten, elhatározza, hogy visszaköltözik szülővárosába, San Diegóba, ahol várja őt az óceán és a legjobb barátai. Azonban a sors úgy hozza, hogy ideiglenesen nagybátyja isten háta mögötti panziójában kell dolgoznia, amit tiszta szívből utál (kivéve a sütést). És bár szilárdan elhatározza, hogy nem kell több kutya, a sors ismét helyette dönt, és egy különleges kóbor kutyát, Maybet sodorja az útjába."

Jackie Bouchard regénye egyike volt azoknak, amit nagyon vártam az őszi megjelenések közül. Az oka pofon egyszerű, magam is nagy kutyabarát vagyok, ezért úgy gondoltam, hogy a téma ideális lehet, ráadásul egy igazán csajos történetre számítottam a fülszöveg alapján, ami szintén az egyik kedvencem. Bár valóban kutyaközpontú az sztori, mégis csalódás volt számomra, amit mindjárt ki is fejtek bővebben.

A történet valójában roppant egyszerű: Jane egyedül marad, mert hirtelen elveszti kutyáját és férjét. Miután túl van a temetésen el kell döntenie, hogy mit is tervez a jövőjével. Bár első gondolata az, hogy visszaköltözik San Diegóba, az élet mégis teljesen másfelé sodorja, mégpedig nagybátyja panziójába ahol ideiglenesen kell majd dolgoznia, mint szakács. Ugye milyen jól hangzik? Szerintem is. 
A legegyszerűbb az lesz, ha a regény legnagyobb problémájával kezdem, mégpedig főhősünkkel, Jane-nel. Sajnos, annyira negatív és antiszociális személyiség, amivel én már nem tudtam azonosulni, sőt, kifejezetten antipatikussá vált a szememben, ami miatt még a regényt sem tudtam megkedvelni. Már az elejétől kezdve képtelen voltam elfogadni azt, hogy bár nem szerette már a férjét, mégsem gyászolta egy pillanatra sem, valahogy elképzelhetetlen számomra, hogy valaki ilyen könnyedén túl tudjon lépni hatévnyi házasságon. Számomra szintén bosszantásra adott okot az élethez és az emberekhez való hozzáállása is. Higgyétek el, igazán kellemetlen alak ez a Jane és ez a fajta személyiség nem tett jót a regénynek.

De hogy mondjak valami jót is a könyvről. Önmagában a cselekmény kellemes és igazán jó kis csajos történet, de igazán klasszá akkor vált volna ha Jane személyisége egy kicsivel kedvesebb, melegebb. Számomra jó volt olvasni a panzióról és Mayberől is, szívesen olvastam volna még ennél is többet róluk. A mellékszereplők nagyon szívélyesek és szerethetőek, ők azok akik miatt tényleg érdemes volt elolvasni a könyvet. Mivel a történetet Jane tolmácsolásában ismerjük meg, ezért töménytelen mennyiségben kapjuk az arcunkba a gondolatait önmagáról, az életről és ebben az esetben kivételesen jobban örültem volna, ha nem ő a mesélő. A szerelmi szál elhanyagolható, inkább szól a kutyáról, Mayberől és a gazdája hozzávaló viszonyához, mint szerelemről. 

Jackie Bouchard regénye egy erős közepes, ami köszönhető egyrészt a hangulatnak és a mellékszereplőknek, másrészt a cselekménynek és a humornak, kár hogy Jane személyisége ennyire lehúzza. De mindezektől függetlenül ajánlom kutyabarátoknak, mert ők aztán száz százalék hogy nem fognak csalódni a könyvben. 


Értékelés: 5/3

Mások is olvasták:

2014. november 12., szerda

Megan Abbott: Riválisok

"Addy Hanlon mindig is Beth Cassidy legjobb barátnője és hűséges másodkapitánya volt. Utolsó előtti gimis tanévüket megkezdve ők uralják a suli rendkívül jelentős, rettegett és rajongott szurkolócsapatát – egészen az új, fiatal edzőnő érkezéséig. 
Addy meg a többi pomponlány hamar a hidegvérű és tiszteletet parancsoló Colette French edző hatása alá kerül. Egyedül Beth nem hódol be a Mesternek, és titkos, ám elvetemült hadjáratot indít, hogy visszaszerezze megrendült elsőségét. 

Amikor egy tragédiát követő rendőrségi nyomozás szálai az edzőnőhöz és csapatához vezetnek, Addy megpróbálja kideríteni a haláleset mögött rejtőző igazságot – s megtanulja, hogy a hűség és szeretet határmezsgyéje veszélyes terület.

Megan Abott ebben az érdekfeszítő lélektani thrillerben a tinédzserkor leghevesebb érzelmeit, a barátság, a becsvágy és a hatalomvágy természetét mutatja be, miközben kíméletlenül és érzékenyen tárja fel a kamaszlányok lelkének sötét zugait.
A Riválisokat a Krimiszerzők Társasága a legjobb thriller kategóriában Acéltőr Díjra jelölte, a 2013-as Anthony-díjon a legjobb regények listájára került, a Booklist az év egyik legjobb krimijének, az Amazon pedig az év egyik legjobb könyvének nevezte."

Borzasztóan el vagyok csúszva az általam olvasott regények értékelésével, hiszen a Riválisok című könyvet sem mostanában fejeztem be, de azért igyekszem behozni az elmaradásaimat. Egyelőre többet olvasok, mint írok, ami végül is nem baj, de jó lenne ha a kettő szinkronban lenne egymással.

A történetet végig az egyik pomponlány, Addy szemszögéből ismerjük meg. Addy és Beth már kiskoruk óta a legjobb barátnők, ám meglehetősen fura és ijesztő kapcsolatot ápolnak. Mind a ketten keményen helyt állnak a gimnáziumi szurkolócsapatban, amelynek a kapitánya maga Beth. Ám ez az elsőség azonnal megszűnik, amikor megérkezik az új Mester a csapathoz, és a lányok hamarosan az edző bűvkörébe esnek. Beth helyzetét nem könnyíti meg egy rejtélyes haláleset sem, amelynek minden szála érdekes módon az új edzőnél fut össze.
Az volt az első gondolatom amikor befejeztem a könyvet, hogy ez elég fura. Fura volt a történet, a hangulat az összes szereplővel együtt. Megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem a könyv iránt, pedig taszított, ellenszenvesek voltak a karakterek, ám én mégis olvastam és csak olvastam a könyvet. Az a sok beteg elme, ami megfordul a cselekményben igazán vonzóvá teszi a könyvet, azt gondolom, hogy mindegyikre ráférne egy kiadós pszichiátriai kezelés. Nem igazán tudom elhinni, hogy szinte mindegyik tizenhat éves lány súly-, vagy alkohol problémákkal küzdene, pedig a Riválisok pontosan ezt a képet mutatja felénk. A történet teljes mértékben arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy a mai fiatal lányok minden értelemben rosszak és többek között emiatt is lesz egyfajta negatív hangulata az egész regénynek.

Merthogy a hangulat az elejétől a végéig, sötét, depresszív és lehangoló, ami miatt totálisan be tud szippantani a könyv. Mondanám, hogy a cselekmény is egy meghatározó pontja a regénynek, de az nem lenne igaz. Mivel a mű első felében nem igazán történik semmi, ellenben a fennmaradó részben már valóban úgy érezhetjük hogy egy jól megírt thriller van a kezünkben. Nekem a befejezés nem okozott túl nagy meglepetést és a végére én egy kicsivel többet vártam volna, mert ha már egy sztori ennyire beteg, akkor legyen a vége is az. Nem igaz? Dehogynem.
A másik amit mindenképpen szeretnék kihangsúlyozni, hogy ez nem egy ifjúsági regény annak ellenére, hogy fiatal lányok a főszereplők. Sőt, én kifejezetten csak felnőtt olvasóknak ajánlanám.

És akkor nézzük a szereplőket. A könyv kulcsfigurái egyértelműen Addy, Beth és a Mester, a többiek csak egyszerű mellékszereplők, sok feladatuk nincsen. Addy közel került hozzám, bár megszeretni nem tudtam. Egyáltalán nem tudtam megérteni a cselekedetei mögött meghúzódó motivációt, sok esetben én biztosan másképpen döntöttem volna, de ennek ellenére azért szurkoltam, hogy rájöjjön az igazságra és megtalálja önmagát. Beth karaktere már nehezebb téma, őt egyszerűen rühelltem. Önző és elkényeztetett, tele rossz és helytelen döntéssel, viszont a szerző remekül kitalálta és megformálta az ő alakját, a legjobban sikerült karakter.

A Riválisok végül azért kapott egy erős négyest, mert a hangulat és az a néhány szereplő, akit kiemeltem nagyon jól meg vannak írva, miattuk érdemes volt végig olvasni a könyvet. A cselekmény a regény második felétől már izgalmasabb és szórakoztató és mivel a téma is igazán különleges ezért azt mondom, hogy érdemes egy próbát tenni vele. A furcsasága miatt pedig különösen lehet szeretni.

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:

2014. november 5., szerda

Olvasnám

Nima legutóbb panaszkodott, hogy nem talált a "Jönnek a polcomra" című bejegyzésemben olyan könyvet, amit őt is érdekelte volna, ezért most csak és kizárólag olyan regényeket gyűjtöttem össze, amik a fantasy vagy sci-fi műfajában fognak megjelenni és én tervezem őket elolvasni.

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold 

"Peter Grant közrendőr hamar rájön, hogy a dzsessz-szaxofonos Cyrus Wilkinson nem szívroham áldozata lett. Valaki vagy valami a londoni Soho utcáit járja, és az a különleges képesség vonzza, amely elválasztja a nagy zenészeket az átlagosaktól. Petert nyomozása során felettese, Thomas Nightingale – Anglia utolsó bejegyzett varázslója – és Cyrus volt szeretője, az ellenállhatatlan Simone Fitzwilliam segíti. Miközben egyre jobban elmélyed az ügy felgöngyölítésében, bekerül a képbe egy zseniális trombitás, Richard „Lord” Grant is, aki egyébként Peter apja. A rendőrmunka már csak ilyen: többnyire rendfenntartás, időnként igazságszolgáltatás, és karrierenként egyszer talán bosszú.

Az angol Ben Aaronovitch regénye méltó folytatása a nagy sikert aratott London folyóinak, amely az urban fantasy és a krimi szellemes ötvözeteként keltett feltűnést."

Brian McLellan: Vérrel írt ígéretek

"„A királyok kora lejárt – és én fojtottam vérbe.”

Tamás tábornagy királyellenes puccsa korrupt arisztokratákat küldött a guillotine alá, és éhezőket juttatott kenyérhez. Egyúttal azonban háborút provokált a Kilenc Nemzetekkel, és belső támadásokat a királyhű fanatikusok részéről. Közben Tamás állítólagos szövetségesei, az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldoscsapatok között kapzsi hatalmi harcok törnek ki.

Kifogyva a lehetőségekből, Tamás saját félelmetes lőpormágusi képességei mellett csak kevés bizalmasára támaszkodhat. Közülük leginkább saját elhidegült fiára, a megkeseredett Tánielre, aki briliáns lövész és lőpormágus, és Adamatra, egy nyugdíjazott rendőrfelügyelőre, akinek hűségét zsarolással teszik próbára.

A külső és belső ellenség szorításában vergődve, felerősödnek a rémült suttogások pusztításról és halálról, és a földre visszatérő egykori istenekről. Persze, ezek csupán babonás vén parasztok legendái – modern, tanult emberek már nem hisznek az ilyesmiben. Pedig talán jobban tennék…"

Az idei év legjobban várt regénye :):

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája

"Az emberiség számára bealkonyodott. Az éjszakát vérengző démonok uralják, amik a világ egyre fogyatkozó népességére vadásznak. Az emberek kénytelenek már-már feledésbe merült mágikus jelek védelmébe húzódni. A legendák szerint élt egyszer egy Szabadító, egy nagy tábornok, akinek sikerült az egész emberiséget egyetlen sereggé kovácsolnia, és így legyőznie a démonokat. Vajon a Szabadító visszatérte is csak egy legenda volna? Talán nem. Ahmann Jardirnak, a sivatag harcosának sikerült Krázia törzseit egy démonölő sereggé egyesítenie. A férfi Shar’Dama Kának, azaz Szabadítónak kiáltotta ki magát, és két ősi kincs, egy lándzsa és egy korona is a birtokában van, amikkel alátámasztotta hatalmát. Az északi népek viszont a saját Szabadítójukban hisznek: a Rovásemberben, egy sötét, félelmetes idegenben. Egykor a Shar’Dama Ka és a Rovásember barátok voltak, most viszont halálos ellenségek. Miközben a régi szövetségek próbatétel elé kerülnek, és új barátságok jönnek létre, mindenki előtt rejtve marad egy új démonfaj érkezése, ami sokkal ravaszabb és halálosabb, mint bármi, amivel az emberek mindeddig találkoztak."

William Gibson: A periféria

"Flynne Fisher az országút szélén tengeti életét a közeljövő Amerikájában, ahol az illegális drogfőzésen kívül már alig akad munka. Korábban sokat keresett harci felderítőként egy online shooterben, de ezekről a játékokról le kellett mondania. Mégis egy brutális gyilkosság szemtanúja lesz, amikor kivételesen helyettesíti a bátyját virtuális biztonsági őrként.
Wilf Netherton a hivatása szerint jelentős befolyással rendelkező publicista, aki az egyik ügyfele testvérének haláláról értesül egy olyan társadalomban, ahol belenyúlni a múltba csupán egy hobbi a sok közül. Hetven évvel később, egy lassú apokalipszist elszenvedő Londonban él, ahol a dolgok egyelőre még bíztatóak a vagyonosok számára. Igaz, a szegények legtöbbje már nem él.
Flynne és Wilf találkozni fognak egymással. Időutazással, szellemekkel, harci drónokkal, bérgyilkos robotokkal és kleptokratákkal teli történetük során a nő világa teljesen és visszavonhatatlanul meg fog változni, a férfié pedig szembesül azzal, hogy a múltat átírni rendkívül veszélyes.
William Gibson tizenöt év után jelentkezik ismét klasszikus értelemben vett sci-fivel, és újfent bizonyítja, hogy a zsáner kortárs nagyságai közé tartozik."

és legvégül pedig egy Ad Astra regény, ami bár lehet hogy nekem nagy falat lesz, azért mindenképpen teszek vele egy próbát. :) (magyar borító még nincs)

Ramez Naam: Nexus

"Kaden Lane fiatal tudóspalánta. Egy olyan illegális csoport tagjaként tevékenykedik, amelyik a köztudatban csak drogként ismert, Nexus 3 nevű nanotechnológiás szer fejlesztésein dolgozik. A Nexus lehetővé teszi, hogy az emberek programokat futtassanak a fejükben, egyesítsék a tudatukat, vagy akár átvegyék az irányítást mások felett. A fiú rövid úton szembe találja magát a világot mozgató titkos erőkkel, amelyek egy humán-poszt humán háború felé sodorják az emberiséget.

A szerző egyedi módon vegyíti a buddhizmust a transzhumanizmussal, történetének helyszínéül pedig az élettől lüktető, ellentmondásos nagyvárost, Bangkokot választotta. Itt, a Szukcsai-piacon vásárolt fejlesztésektől bárki erősebb, félelmetesebb lehet, vagy éppen szabadon bőrszínt változtathat. Kaden csak a saját leleményességében, és az Új Fenyegetések Igazgatóságának mindenre elszánt, csalódott ügynökében, Samben bízhat, ugyanis ha az általa kifejlesztett Nexus 5 rossz kezekbe kerül, az beláthatatlan következményekhez vezet. A technológia magasabb szintre emelheti az emberiséget, vagy kipusztíthatja azt. Egy biztos: új világrend van születőben, ám a jelek szerint nem lesz békés az átmenet."

2014. november 3., hétfő

Rick Yancey: Az ötödik hullám

"Hogy a végsőkig kitarts, olyan célt kell választanod, amelyért az életedet is feláldoznád. 

Az első hullám nyomán sötétség támadt. 

A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 
A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 
A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben! 
Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán. 
Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani.

Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?"

Bár, már több mint egy hete, hogy kivégeztem az Ötödik hullámot, de sajnos csak most jutottam el odáig, hogy valamit írjak is róla. Mióta elolvastam Susan Collinstól az Éhezők viadala trilógiát, azóta vagyok teljes szerelemben a disztópiák iránt, ezért ha lehetőségem adódik rá, vagy egy újabb ígéretes regényt találok ebben a műfajban, azonnal rám tör a "most azonnal" érzés. Az Ötödik hullám különösen ellenállhatatlannak bizonyult, hiszen földönkívüliek próbálják meg elpusztítani a világot, ami rendkívül izgalmasnak hangzott. És hogy az volt-e? Az hamarosan kiderül.


"Tudod milyen az, amikor azt mondogatod magadnak, hogy van választási lehetőséged, de valójában nincs is? Csak mert létezik alternatíva, nem feltétlenül vonatkozik rád."

Képzeld el, hogy egy nap megjelennek a földönkívüliek az égen, hetekig csak várnak és nem történik semmi, majd egy váratlan pillanatban elmegy az áram, nem lesz térerő, nem indulnak az autók és megkezdődik a harc a bolygóért. Lehetetlen megállapítani, ki az ellenség és ki a barát. Cassie küzd önmagáért, az öcséért és a bolygóért. Egyedül az egész világ ellen, amikor találkozik Evannel. Csupa kérdés a srác, de a legfontosabb: vajon meg lehet-e bízni benne? 
A szerző a történetet több szemszögből mutatja be, ami meglehetősen sokat javított a történeten, mivel Cassie karakterével már a kezdetek kezdetén hadilábon álltam. Nem mondom, hogy jobban kedveltem volna a másik főszereplő, Zombi karakterét, de egy hajszálnyival jobb volt Cassie személyiségénél. A könyv legnagyobb és egyben egyetlen hibája a szereplők, akiket sem megkedvelni, sem utálni nem tudtam, egyszerűen semmilyen érzelmet nem tudtak kicsikarni belőlem, ami ennél a műfajnál szerintem az egyik legfontosabb. Sajnos emiatt a történet sem hatott úgy rám, ahogy általában a disztópiák szoktak. Mondhatnám, hogy túl száraz és egysíkú volt amiatt, hogy nulla érzelemmel viseltettem a szereplők iránt, de ez azért nem lenne teljesen igaz, mivel a hangulat az ott volt rendesen.

Igen, a hangulat az, ami maradéktalanul levett a lábamról. Teljes mértékben át tudtam érezni azt, ahogy a földönkívüliek széttiporták a földet. A küzdelem az élelemért, a túlélésért, a bizonytalanság érzése ami hatalmába kerít, mind- ind érezhető. Mondhatni átütő. De számomra még ez is kevés volt ahhoz, hogy lenyűgözzön a történet, mivel a cselekmény sodrása felért egy hullámvasúttal. Hol jó, hol rosszabb, hol izgalmas, hol lanyha, de semmiképpen sem volt a kettő egyensúlyban, ami szintén zavaró volt számomra, bár tény hogy a szereplők személyisége ezt is képes volt felülmúlni. És végül ott van a háttér kidolgozása, amin érezhető hogy sokat dolgozott a szerző. Remekül van felépítve az, ahogy megszálltak minket a földönkívüliek, szinte minden általam feltett kérdésre megkaptam a választ és már csak abban bízom, hogy a következő kötetben a másik fajról is többet olvashatunk.

Az Ötödik hullám végül egy erős hármasra zárt nálam, hiszen elég vegyes érzésekkel fejeztem be. Ugyan a könyv rendkívül ötletes, a nyomasztó atmoszféra, a bizonytalanság és a fura szereplők pedig különlegesség tették volna, ha azok az apró hibák nem lennének. Mindenesetre azért egy próbát szerintem megér mindenkinek.

"Most már katonák voltunk, lehet, hogy az utolsó katonák, akik még harcolni fognak, a Föld végső és egyetlen reménye, amelyet a bosszúállás szelleme kovácsol egységbe."


Bár engem nem győzött meg, mégis úgy látom, hogy a szerzőnek azért sikerült berobbannia a hazai piacra, mivel mások értékelései mind arról tanúskodnak, hogy van igény rá kis hazánkban. Az én értékelésem pedig csak egy a sok közül, szóval ha szereted a disztópiát, a földönkívülieket, akkor olvasd el mindenképpen. 

Értékelés: 5/3

Mások is olvasták:


A képek forrásai: tumblr.com

2014. október 22., szerda

Csokoládés élvezet

Nem hagyhattam figyelmen kívül Pupilla barátném felhívását erre a csokoládés élvezetre, egyrészt imádom a csokoládét, másrészt elgondolkodtatóak voltak a kérdések. :) 
Egyébként szerintem a legjobb dolog a világon az, ha egy jó könyvvel a kezedben épp a kedvenc csokidat majszolgatod, ami az én esetemben a karamellás, vagy a fehér. ;)

Étcsokoládé - egy sötét témájú könyv:

Erről azonnal a Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről című könyv jutott eszembe, aminek a témája valójában nem is igazán sötét, hanem inkább felkavaró, olyan ami képes évekig együtt maradni az olvasójával.

Fehér csokoládé - egy vidám könyv:

Egyértelműen Susan Elizabeth Phillips: Játék az élet című regénye ugrott be, amin annyira nevettem hogy leestem a nyugágyról. Többször olvasós, pontosan olyan mint egy fehér csokoládé, amit bármikor bárhol megennék, mert az egyik kedvencem.

Tejcsokoládé - egy népszerű könyv, amit nagyon el akarsz olvasni:

Ide rengeteg címet tudnék felsorolni, hiszen annyi de annyi mű van még, amit el kell olvasnom, többek között George Orwell: 1984-e, vagy Mihail Bulgakov: A Mester és Margaritája, illetve Émile Ajar: Előttem az élet című könyve.  

Csokoládé, aminek karamell van a közepén - egy könyv, ami ellágyított:

Gayle Forman: Ha maradnék. Ehhez képtelenség bármi értelmeset írni. Az egyik legjobb.

Ostyamentes Kit Kat - egy könyv, ami meglepett téged:

A legutóbbi bejegyzésem pont erről a műről szólt, úgyhogy könnyű dolgom van: John Scalzi Bezárt elmék

Snickers - egy könyv, amiért megőrülsz (a book you're going "nuts" about):

Ez az a téma, amit utoljára hagytam és amin a legtöbbet gondolkodtam, mert egy könyvmolynak szerintem nehéz kérdés. Én elsősorban nem regényekért, hanem írókért szoktam megőrülni, ezért én inkább most nem is címeket hanem szerzőket sorolnék, akiktől bármit elolvasok: Susan Elizabeth Phillips, Julia Quinn, Karen Chance, Patrick Rohfuss és talán Torey Hayden (de még sorolhatnám).  

Forró csokoládé tejszínhabbal és pillecukorral - egy könyv, amit bármikor újraolvasol (comfort read):

Az összes Susan Elizabeth Phillips könyv. :)

Bonbon - egy sorozat, aminek olyan tulajdonságai vannak, amiket sokféle olvasó szerethet:

Ez könnyű. :) Margaret Weis - Tracy Hickman Sárkánydárda krónikák, amit bárkinek, bárhol, bármikor.

Még egyszer ezer köszönet Pupillának, aki továbbította nekem a kérdéseket! :) És én csak két személynek szeretném passzolni:


2014. október 18., szombat

John Scalzi: Bezárt elmék

"Egy hotelszobában ismeretlen férfi holttestére bukkan a rendőrség. A feltételezett gyilkost még a helyszínen elfogják, de ő semmire sem emlékszik. Nem sokkal később újabb bűntény történik. Az esetet a kezdő FBI-ügynök Chris Shane-nek és sokat látott társának kell megoldania.
Hamarosan rájönnek, hogy igen nagy a tét. Az események ugyanis összefüggésben vannak egy frissen beiktatott törvénnyel, amelynek értelmében az USA radikálisan csökkenti a Haden-szindróma által érintett emberek ellátására szánt összegeket. A gyógyíthatatlan betegség több millió amerikait fertőzött meg: az életben maradottak elméje ugyan ép maradt, de elveszítették az uralmat önnön testük felett, így az agyukba ültetett neurális háló segítségével tartják a kapcsolatot a világgal.
Az új törvény nemcsak a lakosság jelentős részét háborítja fel, hanem számos nagyvállalat érdekeit is sérti. A hadenes közösség tiltakozásként tüntetéseket és sztrájkot szervez, mások azonban akár ölni is képesek...

John Scalzi futurisztikus politikai thrillere két Vének háborúja-kötet közti szünetben íródott, és kiváló példája annak, hogy a tengerentúl legnépszerűbb sci-fi szerzője az akciódús űroperák világán kívül is képes maradandót alkotni."

John Scalzi neve nem volt ismeretlen számomra, hiszen az én figyelmemet sem kerülte el a Vének háborúja sorozata, csak ezidáig valahogy idegenkedtem tőle. Ám a Bezárt elmék fülszövege olyannyira érdekes volt, hogy ezt már nem hagyhattam ki. Így kerültem közelebb egy újabb sci-fihez és egy újabb szerzőhöz, akinek a regényeit most már mindenképpen el kell olvasnom, mert higgyétek el nagyon jó.

"Apa trófeaszobája tényleg lenyűgöző, de persze ez a lényege az egésznek. Marcus Shane nem az a típus, aki közli bárkivel, hogy ő fontosabb ember nála. Boldogan hagyja, hogy ezt a javai tegyék meg helyette."

A rövid tartalomról annyit, hogy nem fogom leírni. Egyrészt annyira összetett volt számomra, hogy egy pár szóban erről nem is lehetne megnyikkanni, másrészt meg nem is akarok. Nem akarom senkitől sem elvenni az újdonság varázsát és bár tudom,  hogy csupán bemásoltam a hivatalos fülszöveget, azért azt se olvassátok el. Tényleg ne. Későn szóltam, tudom. Egyszerűen csak menjetek be a legközelebbi könyvesboltba és vegyétek meg, nyugodtan rámbízhatjátok magatokat és higgyétek el, megéri elolvasni ezt a könyvet. Én - aki összesen ha két sci-fit ha elolvastam - is azt mondom, hogy baromi jó a Bezárt elmék. Humoros, ötletes, elképesztően hangulatos és intelligens. Igen, intelligens. Felpezsdítő volt egy olyan regényt olvasni, ami teljesen kívül esik a komfortzónámon, hiszen alapvetően nem rajongók az efféle műfajért, de John Scalzi levett a lábamról. A regénye olyan ami egy percre sem hagyja elkalandozni a figyelmet és bár jóval a  vége előtt megtudjuk a megoldást, azért ez ne szegje kedvét senkinek sem, mert ettől még maga a történet zseniális marad. 

A cselekmény lendületes, pörgős, a párbeszédek szórakoztatóak, viccesek, a hangulata pedig pont olyan amilyet én egy sci-fitől várok. A Bezárt elmék majdhogynem a tökéletesség határát súrolja, de sajnos két ponton csúszott el a szerző: a krimi szálat én zavarosnak éreztem, ahogy fentebb említettem már jóval a könyv vége előtt kiderül a megoldás, illetve a szerző érezhetően nagyobb hangsúlyt fektetett a szereplőire és talán emiatt lett olyan a befejezés amilyen. Ha a kettő jobban egyensúlyban lett volna, akkor elérhette volna nálam a maximális pontot, de ettől függetlenül is rajongásik bele szerettem a szerzőbe, szóval ez nem szegte kedvemet. A szereplőkről meg mit is mondhatnék, totális szerelem. A történet narrátora nem más, mint Chris Shane, ő és a társa is szédületes, tipikusan hamar megkedvelhető és szerethető karakterek, már értük megérte az olvasást.

"Tessék – pingetett meg Tony egy meghívóval a nyilvános csatornán.
– A kedd esték csoportos esték az Agorán. Ott szórakozunk, és általában szétlőjük egymás agyát valami FPS-játékban. Ugorj be. Megismerkedhetsz a többiekkel, és fejbe lőhetsz egy-két embert.
– Ez jól hangzik."

A Bezárt elmék az a regény, amit mindenki figyelmébe ajánlanék. Különösen egy szürke esős hétköznap után a legjobb beburkolózni egy John Scalzi regénybe, mert gyorsan és fájdalommentesen képes felvidítani az embert. 

Értékelés: 5/4,5

Mások is olvasták: