2011. február 28., hétfő

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

"Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt. Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság. Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte. A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával... Bár mese lenne!"

Két dolog miatt nagyon fontos ez a bejegyzés:

1. A moly.hu oldalán Szeee kezdeményezésére indult egy kampány a magyar írókért, azaz ki kell választani két magyar kortárs szerzőt, akinek a könyvét megvesszük és elolvassuk. Nekem Kleinheincz Csilla írónőre esett a választásom, mert rengeteg finomságot olvastam már a regényeiről és úgy éreztem kár lenne kihagyni.
2. Kedves olvasóim, ez a bejegyzésem az Olvasószoba történelmének háromszázadik, igen jól olvastátok a 300.-dik bejegyzése. :)

"A gyerekeknek, akik voltunk; a felnőtteknek, akik lettünk."

Ha valaki esetleg azért nem venné meg a könyvet, mert a fantasy kategóriába van besorolva, akkor annak üzenem, hogy nyugodtan rakja a kosarába, mert ez a regény egy mese, amely balladai motívumokra támaszkodik. Ízig-vérig mese, mely nemcsak sejtelmes és feszültséggel teli, de számtalan gyönyörű, dallamos mondattal van átszőve, ami csak úgy zeng az ember füleiben. Kleinheincz Csilla csodálatosan és választékosan fogalmazza meg a gondolatait, amelyekben az ember nem csak szívesen elmereng, de legszívesebben ott is maradna. Sajnos nekem sikerült elrontanom az olvasását, mert ez nem egy olyan könyv amit az ember csak úgy félbehagy és néha-néha elővesz. Le kell ülni és tudni kell elmerülni benne, így aki elhatározza, hogy elolvassa, az csak akkor tegye ha felkészült erre. Ezek után kijelenthetem, hogy az Ólomerdőt újra elő fogom venni, mert kimaradtam a búvárkodás élményéből :).

Ahogy haladunk a regénnyel úgy bontakozik ki előttünk Emese világa. Ez a világ viszont nem csak hogy ismeretlen a számunkra, de még izgalmas is. Ráadásul a főszereplőnk nem sok mindent ismer a múltjáról, így az olvasó vele együtt fedezi fel a saját életét, közösen rakják össze a kirakó darabkáit. Sokszor vettem észre magamon, hogy rettenetesen izgulok, vajon mit fog még nekünk kitalálni az írónő, mi vár ránk még a következő oldalon. És ha ez nem lenne elég, akkor ott vannak még a helyszínek, amelyek bizony ismerősek lehetnek
az olvasók számára. Most már tutira nem fogok tudni úgy elmenni Gödöllő mellett, hogy ne jusson eszembe majd az Ólomerdő.

Kleinheincz Csilla a magyar irodalom egyik gyöngyszeme, akire érdemes lesz odafigyelnünk, mert biztos hogy kapunk tőle még egy két fantasztikus regényt. ;)

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:
Nima: ITT
Lobo: ITT

2011. február 25., péntek

Dorothy Koomson: Barátnőm kislánya

"Kamryn és Adele szívbéli jó barátnők voltak, míg egy nap Adele meggondolatlanul oda nem adta magát Nate-nek, Kamryn vőlegényének, akitől ráadásul teherbe is esett. Évekkel később Kamryn levelet kap a halálos beteg Adele-től, aki arra kéri, vegye magához a kislányát, Tegant. Kamryn úgy érzi, egy cseppet sincs szüksége arra, hogy egy ötéves mindent a feje tetejére állítson. Különösen egy olyan ötéves, aki Nate-re emlékezteti. De nincs más, aki a gondjaiba venné Tegant, Adele állapota pedig rohamosan romlik. Kamryn elindul hát azon a viszontagságos úton, amely során rengeteget tanul a megbocsátásról, a szeretetről, a felelősségről és nem utolsó sorban önmagáról."

Talán még emlékeztek, hogy az írónőtől már olvastam egy regényt, mégpedig a Csokoládéfutamot ami engem teljesen elvarázsolt és már akkor tudtam, hogy az írónő összes regényét el fogom majd olvasni. :) Rengeteg várakozás és kutakodás után végre megleltem a szerző másik magyarul megjelent kötetét, a Barátnőm kislányát is. Amennyiben jól tudom sajnos többet már nem is nagyon fognak megjelentetni tőle a kiadónál.

De most, hogy megkaparintottam bele is vetettem magam, és sajnos be kell ismernem, hogy egy kicsit csalódtam. A történet szépen-lassan bontakozik ki előttünk, de nem is kell sietni, mert egy négyszázötven oldalas regényről beszélünk. Mindenki megismer mindenkit, megtudjuk mi történt a múltban, illetve hogy mi miért történik. Ám körülbelül a százötvenedik oldal környékén elkezdtem rohadtul unni a történetet, és kezdtem belefásulni abba, hogy még mindig a temetés, még mindig a halál lengi be a könyvet. Ez volt az a pillanat, amikor egy másik regényért nyúltam, de Csenga unszolására - aki váltig állította, hogy jó lesz még ez a könyv - újra belevetettem magam. És igaza is lett. Ha sikerül túljutnunk a kezdeti nehézségeken, akkor valóban egy kellemes és szórakoztató könyvet kapunk, de messze elmarad a szerző másik könyvétől.

A történetben öt igazán fontos szereplő van: Tegan, Kamryn, Adele, Nate és Luke. Közülük engem Tegan személyisége fogott meg a legjobban, a korához képest meglepően éretten és felnőttesen viselkedik, illetve remekül dolgozza fel édesanyja halálát is. Némely beszólása mosolyt csalt az arcomra. :) Dorothy Koomson karakterei hihetőek és valószerűek, mindenkinek megvannak a saját problémái és kérdései. Mindegyik az elvárható módon viselkedik amitől a történet még életszerűbbé válik. A végére egyfajta csavarra is számítottam, gondoltam hátha lesz még valami turpisság, ám amit vártam sajnos nem történet meg.

Végül nem fogja megkapni a maximális pontszámot, mert az eleje túl hosszúra és unalmasra sikeredett, de a kötet második fele behozza a várva várt reményeket. A karakterek aranyosak, viccesek és emberiek. A történet könnyed, szórakoztató és egy csipetnyi romantikával van fűszerezve.

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:
Csenga: ITT

2011. február 21., hétfő

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle, az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra. "

A Kihantolt bűnök című regény szintén a skandináv krimik sorozatban jelent meg az Animus kiadónál, így most eggyel növeltem az általam olvasott palettát.
Nem is igazán értem, miért pont erre a könyvre esett a választásom, de azt hiszem ebben az esetben most mindegy is. :)

Bizonyos helyzetekben nagyon nehéz megkezdeni egy bejegyzést, hiszen komolyan végig kell gondolnia a bloggernek, hogy mit is akar róla írni és milyen formában. Azt hiszem sokunk nevében elmondhatom, hogy a legnehezebb egy olyan regényről véleményt alkotni, ami a szemünkben kifejezetten ütős olvasmánynak számít. Most is hadilábon állok, mert szeretném átadni az összes gondolatot amit a könyv olvasása közben éreztem, ezért jól meg kell válogatni a szavaimat.

Egyben viszont biztos vagyok, hogy ha filmre kéne vinnem a Kihantolt bűnöket, akkor tutira valami szürke színt választanék. Minden a szürke valamely árnyalatában létezne, a táj, az emberek és az időjárás, a hangulat pedig borongós és hátborzongató lenne, olyan amire az emberek tutira évekig emlékeznének. Mert bennem ez maradt meg a leginkább, az a fura hangulat ami nem akart elengedni, ami arra késztetett, hogy néhol elszoruljon a torkom a sok kegyetlenségtől, vagy éppenséggel kicsorduljon egy könnycsepp a szememből. Igen, ez a könyv kegyetlen, de valóságos és ez a legelképesztőbb benne.

A történet valójában három szálon fut. Először minden a nyomozással kezdődik, mert egy elásott csontvázat találnak, majd belecsöppenünk egy régi családi tragédiába és ha ez nem lenne elég, akkor a nyomozást vezető főnök magánéletébe is bepillanthatunk. Egyik sem egy leányálom, úgyhogy a szerző nem fogta vissza magát, beleadott apait-anyait, hogy a regénye lebilincselő legyen. A főszereplő nekem kicsit Lawrence Block Matt Scudderére hasonlít, ne kérdezzétek meg miért, de valahogy ő volt az első gondolatom, pedig valójában ég és föld a kettő. :)

Arnaldur Indridason igazi vérbeli krimit alkotott, nem szépítgette, nem csinosítgatta, csak úgy odadobta nekünk olvasóknak, hogy a végén a darabjainkból szedjük össze magunkat.

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

2011. február 20., vasárnap

Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln

"Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit, valamit?, mint a Lincoln-szimulákrum. Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?"

Jó régen olvastam már Philip K. Dick-től valamit, talán az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal vagy a Valis lehetett az utolsó. Az elektromos Lincoln számomra nem volt annyira fajsúlyos élmény mint az előbbiek, de egy próbát érdemes tenni vele.

A történet főszereplője egy Louis Rosen nevű üzletember, aki speciális hangszerek előállításával és eladásával foglalkozik üzlettársaival. Partnere, Maury, azonban új üzleti lehetőséget lát, mégpedig élő emberekre megtévesztésig hasonló szimulákrumok előállításában. Az első prototípusok személyiségének megalkotásában nagy szerepe van Maury skizofrén lányának, Prisnek. Konfliktus pedig rögtön több is akad: egy milliárdos üzletember mindenképpen szeretné megszerezni magának a szimulákrumokat, hogy saját nagyszabású üzleti tervét sikerre vihesse, függetlenül attól, hogy mi Louisék célja. A másik gond pedig az, hogy Louis egyre inkább megszállotja lesz a pszichotikus Prisnek, míg végül saját magának is problémái lesznek a valóság érzékelésével.

A magyar cím kissé becsapós, én arra számítottam, hogy elsősorban a néhai elnök személyiségével felruházott szimulákrum körül forognak majd az események, de nem így történt. A történet szimulákrumok körül bonyolódó szála egy idő után elhalványul és lezáratlan is marad, így a fókusz a Louis és Pris közötti bizarr kapcsolatra terelődik egészen a történet végéig. Ez önmagában nem lenne baj, de szerintem a kevesebb itt több lett volna. Noha érdekes kérdések merültek fel, úgy érzem nem lett kellően kiaknázva az első szálban rejlő potenciál. Hogyan éli meg egy személyiség a hirtelen időugrást egyik társadalomból egy másiba? Lehet-e szabadon ki- és bekapcsolgatni egy emberi személyiséggel rendelkező androidot? Ember lesz-e attól, ha emberként képes gondolkodni?

Szerintem nem ez Dick legjobb műve, nem véletlen, hogy az Agave csak most adta ki a többi regénye után.

Értékelés: 5/3

Mások is olvasták:
Ppayter: ITT
Nita: ITT

2011. február 19., szombat

Pierre Lemaitre: Téboly

"A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva. Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja, a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan erősen belémarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan. Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a hasához szorítja és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire szerencsétlen."

Gondolom sokunkkal előfordult már, hogy nagyon vártunk egy könyvet ám az valamiért csalódást okozott nekünk és szomorúan tettük le. Na igen, sajnos pont így jártam most a Téboly című regénnyel. Sok kedves könyvesbloggernél olvastam pozitív kritikát, ezért nagy reményekkel kezdtem neki, ám szépen lassan rájöttem, hogy ez a könyv számomra nem váltja be a hozzáfűzött reményeket.

Először is nem sikerült beszippantania, pedig ezt egy thrillertől elvártam volna. Ez még nem is lenne akkora probléma, ám az olvasása közben sem izgalmat, sem borzongást nem váltott ki belőlem, amit én elvárnék ettől a műfajtól. Az hagyján, hogy már a századik oldal környékén megfejtettem az egészet, de azzal már nem nagyon tudtam megbirkózni, hogy néhol unalmas, néhol pedig szó szerint borzalmas volt a regény. Legszívesebben elhajítottam volna az egyik sarokba, de én erős voltam és kitartottam a végéig amit viszont nem bántam meg. Ugyanis a könyv legnagyobb erőssége a vége, ahol a kirakós darabkái szépen lassan összeállnak és megtudjuk, hogy valójában mi miért történik.

A történet két fél szemszögéből hangzik el, majd ezek szépen összemosódnak a végére, így alkotva egy teljes egészet. Egyik szereplőért sem rajongtam, de azt hiszem ez a regény pont nem arról szól, hogy mi bármelyik karaktert is megkedveljük. A szerző jól ábrázolja a beteges embert a regényében, ami néhol túl jól sikerült. Szó szerint undorodtam azoktól a lapoktól, ahol az ő mondatait olvashattuk. Igyekszem úgy írni a bejegyzésemet, hogy ne legyen túl sok spoiler benne, ezért itt és most abba is hagyom. :)

Most, hogy kiírtam magamból a könyv iránti ellenszenvemet, szeretném elmondani, hogy nem kell feltétlenül hinni nekem. Igaz, hogy rengeteg thrillert olvastam és a Téboly számomra nem üti meg a színvonalat, de lehet hogy ettől függetlenül NEKED kedves olvasóm még lehet a kedvenc könyved. :) Pierre Lemaitre viszonylag jó könyvet alkotott, attól függetlenül, hogy nálam nem ütötte meg a mércét (közel sem), mert szerintem ebből kilehetett volna hozni egy sokkal ütősebbet. Talán a szerző túl nagyot akart, de nem bírta a farka, ahogy a közmondás is tartja. ;)

A könyvért hálás köszönetem Nimának, aki elpostázta nekem a könyvet. ;)

Értékelés: 5/2,5

Mások is olvasták:
Nima: ITT
Francica: ITT

2011. február 17., csütörtök

Sinead Moriarty: A földre szállt nagynéni

"Kate OBrien harmincéves, és úgy él Londonban, mint hal a vízben. Keményen megdolgozott azért, hogy műsorvezetőként saját show-ja legyen, és most boldogan ül a babérjain. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a nővérének, Fionának mellrákja van, és haladéktalanul műteni kell. Fiona otthon, Írországban él, és lényegében ő nevelte fel Kate-et meg az öccsüket, miután anyjuk (mellrákban!) meghalt. Fiona azóta matematikus lett, és családot alapított: szintén matematikus férje érzelmileg egy tuskó, csak a tudományos karrierje érdekli, ötéves ikerfiaik pedig, finoman fogalmazva, rettentő zabolátlanok. Kate zúgolódva bár, de mindent feladva azonnal hazamegy, és megpróbálja átvenni nővére helyét a nehéz időkben. De ott van még neki az apja, aki vén fejjel kezd randevúzni, és éppen Kate hajdani és utált tornatanárnőjével jár, valamint ott van álomvilágban élő öccse, aki huszonhat éves korában is elvárja, hogy eltartsák, amíg híres és gazdag rapper nem lesz. Aztán ott van még az exszerelme is, bár természetesen semmit sem (?) éreznek már egymás iránt."

Nahát, nahát, megint egy Moriarty könyv :). Az fordult meg a fejemben ugyanis, hogy ha már egyszer belekezdtem a regényeibe, akkor mi a fészkes fenéért ne olvassam el az összeset. Így esett a választásom A földre szállt nagynénire, ami egyben az utolsó olyan könyve ami kis hazánkban megjelent.

Az első oldalak után rájöttem, hogy ez nem lesz olyan mint a szerző többi könyve. Nem lesz annyi humor és szórakozás, a hangulat is inkább komorabb és szomorúbb a korábban megszokotthoz képest. Moriarty ebben a regényében szerintem nem alkotott annyira fényeset, habár a történet kiváló, de a szereplők valahogy nem sikerültek túl fényesen. Remekül ábrázolja a betegséget, a kezeléseket és azt is, hogy hogyan próbálja meg Kate testvére feldolgozni, túlélni ezt az egészet.

Kate karaktere néhol idegesítő, ráadásul a vége fele többször is elhangzott mennyire megváltozott, de ezt az olvasó nem érezheti, mert nem tudjuk milyen volt előtte. Persze elképzelésünk van, de honnan a fészkes fenéből kellene nekünk azt kitalálni, hogy ő egy önző fráter volt előtte, már csak azért is mert igen hamar úgy mutatkozik be, mint aki a családját teszi előtérbe. Talán azért is értetlenkedem, mert a szerző nem adott nekünk arról teljes képet, hogy Kate valójában milyen ember. Ugyanis az elején csak a szokásos blablát kapjuk meg, azaz hány éves, hol dolgozik, ennél se többet se kevesebbet. Ilyenkor legyen okos az ember.


"Ha valamit tanultam ebből a rohadt betegségből, az az, hogy fel tudom mérni, mi számít az életben. Az emberek, Kate, és nem a dolgok. Senki nem kíván magának olyan sírfeliratot, hogy „Itt nyugszik Kate O'Brien: szép karrier áll mögötte”.
"

Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy a történet a legjobb az egészben, mert a látszólagos felszínessége ellenére mégis a valós életet mutatja be. Ha képesek vagyunk szemet hunyni bizonyos szereplők felett, akkor rájövünk miért is szeretjük annyira ezt a könyvet. Engem megríkatott és komolyan elgondolkodtatott arról, hogy én mit tennék a szereplők helyében.

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:
Olvasónapló: ITT
Betűvető: ITT

2011. február 15., kedd

Susan Elizabeth Phillips: Édes, mint a méz

"Sugar Beth Carey anyagi javakban gazdag, ám érzelmekben szegény családban nőtt fel. Az apja együtt élt egy másik nővel, törvénytelen gyermeke is volt, s mivel végtelenül önző volt, eszébe sem jutott, milyen szörnyű lehet Sugar Bethnek és Winnie-nek ugyanabba az iskolába járniuk. Winnie csak álmodott arról, ami Sugar Bethnek megadatott: szépségről, gazdagságról, magabiztosságról és Ryan Galantine-ról, a városka legnépszerűbb fiújáról. Volt azonban valamije, amit Sugar Beth nem vehetett el tőle: az apja szeretetét. Ezért Sugar Beth rajta állt bosszút, s minden lehetőséget megragadott, hogy megalázza. Az esetlen, önbizalomhiányban szenvedő kis fruskának pedig hogyan is lehetett volna esélye a szépséges Sugar Beth-szel szemben? Amikor az anyja halála után az apja bejelentette, hogy feleségül veszi régi szeretőjét, Sugar Beth megesküdött, többé nem teszi be a lábát a szülővárosába. S annak ellenére, hogy az apja megfenyegette: kitagadja az örökségből, a lány betartotta a szavát. Az apa később szívinfarktust kapott, s a lánya csak ekkor tudta meg, hogy beváltotta a fenyegetését az örökséggel kapcsolatban. Sugar Beth öt hónap alatt elvesztette az anyját, az apját, a barátait, és a házat, amelyben felnőtt. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy sejtse, ez még csupán a kezdet."

Az Áldott gyermek után szerettem volna valami habkönnyű olvasmányt a kezembe venni, ezért is esett a választásom Susan Elizabeth Phillips regényére, hiszen benne eddig nem csalódtam. Ám ez a könyve valahogy nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint bármelyik másik. Ennek egyetlen oka van, ugyanis a történetet kicsit nevetségesnek találtam. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy a csúnya gonosz boszorka visszamegy a szülőfalujába és a végén mindenki megbocsát neki, minden túl heppi lesz, nekem ez most túl meseszerű, túl hiteltelen. Persze, erre mondhatnátok, hogy az összes története ilyen, ebben igazatok is lenne egy bizonyos mértékig, de ebben valahogy kicsit túllőtt a célon. Vagy csak én vagyok túl kötözködő. :)

Viszont van egy kis apróság, ami a könyv vagy a szerző (nem is tudom) javára szól! Ugyanis minden egyes fejezet elején egy Georgette Heyer bejegyzés van, ami nem csak hogy meghozta a kedvemet az írónő munkásságához, de ennek hatására is vettem meg az első kisregényemet. :) Határozottan ötletes megoldásnak tartottam, egy könyvmolynak annyit jelenthet, mintha egy csokoládéfaló előtt elhúznának egy kocka csokit madzagon. ;)

"– Van egy nászajándékom.
– Nekem is.
– Ha ketyeg, hívom a rendőrséget."

Mindettől függetlenül a szerző hozta a szokásos stílusát, hisz benne van minden: humor, romantika, szenvedély és egy boldog befejező vég, amiért szeretjük és szeretni is fogjuk Susan Elizabeth Phillipset. :) Na meg persze egy SEP függöny polcáról nem maradhat el ez a darab sem, még ha egy kicsit el is üt a többitől.

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:
Amadea: ITT
Niki: ITT

2011. február 10., csütörtök

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Menekülési kísérlet

"Két történet, két kísérlet a menekülésre egy halálos veszedelem elől. Az első színhelye a Szivárvány bolygó, amelyen tudósok kutatják a null-transzport titkát. Az utazásnak és a teherszállításnak ez a forradalmian új, instant módja jelentheti a kulcsot az egész galaxis meghódításához, ám az eljárás mellékhatásai egyelőre katasztrofálisak. Nem véletlen, hogy a tudóscsoport egy isten háta mögötti, lakatlan bolygót választott a kísérletek színhelyéül. Legutóbbi próbálkozásuk azonban olyan hatalmas energiákat szabadított el, amelyek akár az egész felszínről eltörölhetnek minden életet… és az evakuálásra sem elég idő, sem elegendő eszköz nincsen.
A második történet idejére már az utazás mindennapos módjává vált a null-T, és fiatalok járják a kozmoszt, egyre újabb lakott világokat fedezve föl. Két ilyen felderítőt egy titokzatos harmadik férfi elvezet egy ismeretlen bolygóra, amelyet emberhez hasonló lények laknak egyfajta kora-feudális társadalmi berendezkedésben. A világ primitív technikai szintjéből csak egyvalami lóg ki: egy különös autósztráda-szerűség két hatalmas kráter között. Ezen a sztrádán anakronisztikusan modern járművek haladnak megállíthatatlanul, eltéríthetetlenül. A megmagyarázhatatlan, fejlett technika nem hagyja érintetlenül a bolygó társadalmát, és a földi látogatók riadtan ébrednek rá, hogy e távoli világban történelmük egyik legsötétebb időszaka készül megismételni önmagát."

Eddig sajnos nem volt szerencsém a Sztrugackij fivérek munkásságához, de ami késik nem múlik. Tapasztaltabbak véleménye szerint más Sztrugackij művekhez hasonlítva ezek mindenképpen halványabbak, én ezt nem tudom megítélni. Önmagukban nézve őket, úgy érzem sikeres volt az első találkozás, kedvező benyomásokkal, mindenféleképpen lesz folytatás. Csak még nem tudom mi következzen?

Az első kisregény a Szivárvány nevű bolygón játszódik ahol elszánt tudósok kutatják a hullám nevű jelenség természetét valamint a null-transzportot. A kísérletek azonban hirtelen kudarcba fulladnak, a bolygó lakosságát pedig minél előbb evakuálni kell. Ártatlan gyerekek, művészek akik új benyomásokért jöttek a bolygóra, a tudománynak élő mérnökök, turisták és sokan mások. A mentőhajó raktere igencsak szűkös, így nem kétséges, hogy nem mindenkit és mindent lehet megmenteni, mielőtt a közeledő hullám eltöröl mindent a felszínről.
Ki vagy mi a legfontosabb ilyenkor, hogyan lehet ezt eldönteni? És vajon kinek a feladata eldönteni? Milyen érzés lehet az embernek szembesülnie azzal, hogy élete munkáját már sosem ismerheti meg a jövő generációja, hogyan lehet elfogadni a lassan de biztosan közeledő véget? Ennél jóval több morális kérdés merül fel az alig százharminc oldal alatt, igazán elgondolkodtató olvasmány. Kicsit talán hosszabb a felvezetése, mint kellene.

A Menekülési kísérlet című kisregényben Vagyim, a strukturalista nyelvész egy Saul nevű fura alak felbukkanásának köszönhetően egy teljesen ismeretlen bolygó felé veszi az irányt a pilóta Antonnal karöltve. Az újonnan felfedezett bolygón azonban ruhátlan, elkínzott emberszerű lényeket találnak fogvatartók gyűrűjében. Noha nem értik egyértelműen a helyzetet, mindenképpen közbeavatkoznak, hogy valamiképpen segítsenek az idegeneknek. A középkori szintű társadalom tagjaival szót érteni nem egyszerű, ez pedig még további problémákat okoz. Ez a kisregény szerintem még izgalmasabb mint az előző és talán még fontosabb témát feszeget. Milyen szabályok uralkodnak ezen a bolygón, kitől is kell tartani? Szabad-e egy fejletlenebb társadalom történelmébe avatkozni akár a legnagyobb jószándékból kifolyólag? Nem okoz-e ez nagyobb kárt, mint hagyni egy társadalmat fejlődni a maga útján és tanulni a hibáiból? A felvetés nem is alaptalan, láthattunk már erre példákat a múltban.

Igazán szórakoztató és elgondolkodtató mindkettő kisregény, végeredményként pedig azt mondhatom, hogy az első találkozásom a Sztrugackij fivérekkel roppant jól sikerült, már gondolkodok is rajta, mit olvassak tőlük legközelebb.

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

2011. február 9., szerda

Linn Ullmann: Áldott gyermek

"1979 nyarán történik szörnyűség történik a gyönyörű Balti-tengeri szigeten. A féltestvérek, Erika, Laura és Molly minden évben itt töltik a nyarat temperamentumos apjuknál, Isak Lövenstadnál. A három fiatal lány gyorsan változó, kiszámíthatatlan viszonyt alakít ki a többi ott nyaraló vendéggel, köztük Ragnarral. A gátlásos fiú mindig fut valaki elől, Isakhoz pedig valamiféle furcsa vonzalom fűzi. A tragédia után huszonöt évnek kell eltelnie, hogy a nővérek visszatérjenek a szigetre, és szembenézzenek a múlttal. Az Áldott gyermek a bűn, a felelősségtudat és a megbékélés, az emlékezés és a felejtés közti sodródást írja le, miközben a cselekményt a nyers érzékiség és az erőszak hullámai festik alá. Az egyes élettörténetek törékeny közös sorssá fonódnak – ám e közösségben szinte bárki kívülállóvá, kitaszítottá és üldözötté válhat."

Egy különös történet, egy különös hangvétel...

A történet két szálon fut, egyszer a jelenben egyszer a múltban. A jelenben testvérek mindennapjait ismerhetjük meg, miközben visszaemlékeznek a gyerekkorukra. A hangsúly egyértelműen a múlton van, ott történt valami titokzatos, amire senki sem szívesen emlékezik. Ez a lappangó titok hátborzongató módon végigkíséri az egész könyvet.

"Ébren vagyok, mondta Ragnar. Totálisan ébren, annyira ébren, amennyire sosem voltam a majdnem tizennégy évig tartó életem során. Hogyha ez nem ébrenlét, hanem ez az alvás, akkor mindig így akarok aludni."

Az első oldalakat faltam és faltam, mivel egyből magával ragadott ez a különös hangulat. Érdekes és feszültségkeltő volt, a feszességet pedig fokozták a rövid tőmondatok és a tördelés is (nekem erről Anna Gavalda: Együtt lehetnénk című könyve ugrott be). Ám ez egyszer csak megszakadt a regény közepe tájékán, elvesztettem az érdeklődésemet. Már nem érdekelt, már nem akartam tudni hogy mi lesz a vége - legalábbis egy darabig - aztán újra elkapott a lendület. Az írónő újra visszatért oda, ahonnan az eleje elindult, újra felkapta a fonalat és ami ezután történt, na azt nem kívánom senkinek. Sose gondoltam volna, hogy a gyerekek ennyire kegyetlenek is tudnak lenni.

A szereplők sem egyszerű emberek, olyanok akiket nem lehet és nem is tudnék megszeretni. A lányok édesapját egyszerűen megvetettem, szerintem borzalmas egy apa. A gyerekek közül Erikáról tudjuk meg a legtöbbet, aki rengeteg olyan hülyeséget elkövet, amit ilyen korban el lehet. Sajnáltam, mert úgy gondoltam , hogy neki a legnehezebb feldolgozni a gyermekkorban megtörtént eseményeket, attól függetlenül, hogy sok mindenről ő tehet.

"Nem tűnünk el nyom nélkül. Az életünkkel hagyunk nyomot magunk után."

Linn Ullmann kiválóan játszik a szavakkal, a mondatokkal. Remekül építette fel a regényt, aminek különös hangulata lévén az ember nem tudja meg nem is akarja letenni azt. Ha neked pont ilyenre van szükséged, akkor hidd el, ez a regény neked való.

A könyvért köszönet a Scolar kiadónak!

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:
Amadea: ITT
Annamarie: ITT

2011. február 7., hétfő

Sinead Moriarty: Egyről a kettőre

"Emma és James hosszú ideig hiába várt kisbabára, aztán egyszerre kettő is befutott. Nem, nem ikreik lettek, hanem a Jurij névre hallgató ennivaló orosz csöppségük mellé egy pocaklakó is belépett a képbe, máris fenekestül felforgatva az életüket. Fogalmuk sincs, hogyan birkózzanak meg Jurij állandó éjszakai sírásával, szeszélyes természetével, a rendszertelen alvásával és a finnyás ízlésével. Ráadásul ott van még Emma minden lében kanál édesanyja, a nem hozzá való lányt elvenni készülő fivére, lobbanékony természetű legjobb barátnője s annak gyermek után áhítozó férje, valamint a vérlázító húga, aki hírnévért és pénzért bármire hajlandó. Emma és James magukon kívül vannak a boldogságtól, hogy végre szülők lettek, de azért néha nem bánnák, ha nem volna az egész ekkora… őrület!"

Sajnálatos módon az Emma-trilógia befejező részét is kivégeztem, pedig szívesen olvastam volna még őket egy darabig. A harmadik rész végére kicsit olyan érzésem volt, mintha egy családregényt tartanék a kezemben, hiszen nem Emma és James voltak elsősorban a középpontban, mint ahogy eddig megszokhattam, hanem a többiek is ugyanakkora teret kaptak. :D

Az a nagy igazság, hogy sok újdonsággal nem igazán tudok szolgálni, hiszen Moriarty hozza a megszokott stílusát. Még mindig nagyon hétköznapi, még mindig nagyon vicces. Persze a végéről nem maradhat el a szívszorító történet, amitől az ember könnycsatornái is megindulnak, illetve a torkunkban lévő gombóc is nagyobbra duzzad.


"Az a baj veletek mai lányokkal, hogy mindenre megoldást akartok. Injekció erre, pirula arra, válás meg abortusz. Sehol semmi erkölcs. A mai fiatalok nem veszik komolyan a házasságot. Egy veszekedés után már válnak. A házasságkötéssel megszentelt esküt tesz az ember, s persze akadnak nehéz időszakok, de olyankor nagy levegőt veszünk, és boldogulunk valahogy. Nem könnyű… az életben semmi se könnyű.
"

Reménykedem, hogy a kiadó nem hagyja abba az írónő könyveinek megjelentetését, mert szívesen látnám az összeset a polcomon. Örülök, hogy meggyőztek arról, hogy nekem ezt a sorozatot be kell szereznem és most arra buzdítanálak titeket, hogy ti is tegyétek ugyanezt, azaz OLVASSÁTOK. :)

U.I.: Ha valaki tud nekem hasonló könyvet ajánlani az ne tartsa vissza. :)

Értékelés: 5/5***

Mások is olvasták:
Amadea: ITT
Lobo: ITT

2011. február 4., péntek

Sinead Moriarty: Született szülők

"Ismét itt van Emma, a "Babablues" szeleburdi hősnője, és továbbra is gyerekre vágyik. Két éve hallgatja biológiai órája ketyegését meg mások intelmeit, hogy jó lesz igyekeznie. Pedig rajta és sokat szenvedett férjén, Jamesen nem múlik: ők a fejen állástól kezdve a lombikbébiprogramig mindent kipróbáltak. Emma végül úgy dönt, hogy lemond a szaporodás legáltalánosabb módjáról, és az örökbefogadást választják (ami ellen, némi agymosás után, Jamesnek sincs kifogása) - az úgyis könnyebb, gyorsabb, kevésbé fájdalmas. Emma legalábbis ezt képzelte. Hamar ráeszmél azonban, hogy sok mindent kihagyott a számításból, a többi között azt, hogy csak külföldön, például Oroszországban vannak örökbe adható gyerekek. Továbbá bizonyítaniuk kell Jamesszel a rettegett szociális munkásoknak, hogy alkalmasak egy baba felnevelésére. Valamint nem árt, ha beszélnek pár szót oroszul, rendelkeznek némi ismerettel az orosz kultúráról, megfelelő ajánlókat találnak - vagyis az örökbefogadás tető alá hozása egyáltalán nem egy leányálom. És ha ez nem kergeti őrületbe szegény Emmát, akkor megteszik a családtagjai meg a barátnői."

Az első rész után hülyeség lett volna nem egyből kezembe venni a folytatást, hiszen itt tudhatjuk meg, hogyan is sikerül az adoptálás. Hasonló gyorsasággal olvastam ki, mint a Bababluest és valószínűleg senkit nem fogok azzal meglepni, hogy már a kezembe van a trilógia befejező része is. :) Az írónő szerencséje, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményeimet, mert már megrendeltem az összes eddig hiányzó könyvét és ha nem tetszett volna most csúnyát káromkodtam volna. DE! Hangsúlyozom, hogy szó sincs ilyesmiről, így mindenki megnyugodhat, legfőképpen a pénzem, mert jó helyre került. :D

Habár nem nevettem annyit, mégis azt mondhatom, hogy a második rész sokkal jobbra sikeredett. Hogy mi lehet ennek a titka? Szerintem leginkább az, hogy
sokkal több teret kapnak a barátok, barátnők, szülők és testvérek is, így szépen lassan mindenki közelebb kerülhet az olvasóhoz. Örülök, hogy valamennyire kiléptünk Emma árnyékából és más embereket is megismerhettem, akik ráadásul egytől-egyig különbözőek. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy Babs, Emma testvére vajon az utolsó részben pofára fog-e esni? Ugyanis kezd kicsit frusztrálni a jelenléte, és én annyira de annyira örülnék, ha valaki jól megleckéztetné :D. Most, hogy teljes körűen megismertem az adoptálás csínját-bínját, kicsit ki is ráz tőle a hideg. Nem tudom mennyire viselném el, ha az én életembe is vájkálna egy ilyen vén szipirtyó, de lehet hogy egy babáért bármit megtennék. Egy biztos, semmi nem olyan egyszerű mint amilyennek elsőre látszik és Moriarty ezt remekül ábrázolta nekünk. Ha az olvasóim közül bárki szeretne erről a témáról többet megtudni, akkor a Született szülők remek választás, mert a szerző ezt is így úgy ábrázolja, mintha az élet habostortája volna. :)

Értékelések: 5/5***

Mások is olvasták:
Amadea: ITT
Lobo: ITT