Joanne Harris: Kékszeműfiú

"Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt: Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb: mogorva és agresszív. Barna volt a középső gyerek: félénk és lassú felfogású. De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos." 

Minden akkor kezdődött amikor port törölgettem otthon. Gondoltam beleolvasok némelyik szerzeményembe, vagy csak elolvasom a fülszöveget, de a Kékszeműfiú első pár sora arra késztettet, hogy kiolvassam ezt a könyvet. Igazság szerint nem vagyok egy nagy Harris rajongó, sőt, eddig egy regénye sem tetszett, nem is értem miért vásároltam meg ezt tőle. 

A történet sokkal többről szól, mint amit a rövid fülszöveg sejtet. Sajnálom, hogy a kiadó csak ennyit hintett el belőle, na nem mintha nem lenne figyelemfelhívó, de a történet jóval többel kecsegtet mint amit ebből  a megtudunk. BB, azaz  a kékszeműfiú, - ahogyan ő hívja magát rosszfiukrock@webjournal.com blogos oldalon - életét ismerhetjük meg az általa írt bejegyzésekből. Megismerjük az életkorát, munkahelyét és azt is, hogy még mindig az édesanyjával él, aki röviden szólva igencsak nem normális. BB első ránézésre normálisnak tűnhet, szolid, egyszerű és visszahúzódó, ám ahogy haladunk a történetben rájövünk, hogy sokkal több van benne, mint amit eredetileg gondoltunk. A fikcióiból az olvasónak kell kitalálni, hogy mennyi a valóság és mi az igazság, a kérdés csak az, hogy képesek vagyunk rájönni hol a kettő között a határ.

A Kékszeműfiú súlyos, nagyon súlyos könyv. Olyan amit nem lehet egyszerűen megemészteni és elfelejteni. A hangulat, a történet, minden rátelepszik az emberre és hiába próbálsz tőle elszakadni, egyáltalán nem megy könnyen. Hiába nem akarsz többet és többet megtudni mégis valami arra késztet, hogy ne tedd le a könyvet. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi lesz ebből a végére, hiszen mikor már azt hittem mindent tudok, akkor mindig történt valami meglepő, ami teljesen felborította az általam összerakott képet. Rengeteg fordulat van benne, azt hiszem talán egy kicsit túl sok is, véleményem szerint ennyire nem kell megcsavarni egy történetet. Igaz, hogy a kirakós játék összes darabja a helyére került, de vajon a miértre kapott válasz az teljes mértékben kielégíti az olvasót? Mert azért bennem maradt még egy-két megválaszolatlan kérdés.

Néhány blogger véleményét elolvastam, miután befejeztem a könyvet, mert kíváncsi voltam arra, hogy más is hasonlóképpen érzett, őket is felkavarta vagy csak én voltam ennyire érzékeny. Ami meglepett, hogy sokan unalmasnak vélték, ami enyhén szólva is érdekes, mert szerintem nem volt olyan pillanata a könyvnek, ahol ne lett volna történés. Én inkább az utolsó oldalakra mondanám, hogy az írónő időhúzásként berakott egy-két felesleges blogbejegyzést. És mégis ezek ellenére is azt tudom mondani, hogy ez  a könyv kiváló a maga műfajában. Nem is emlékszem mikor volt olyan utoljára, hogy képes voltam sötétben egy olvasólámpával a kezemben éjfélig fennmaradni csak azért, hogy megtudjam mi a sztori vége.

Na és a szereplők, akikről illene néhány szót ejtenem, de ezekről nem lehet, hiszen mindegyik valamilyen formában elmebeteg. A kékszeműfiútól egyenesen kirázott a hideg, Albertineról nem is beszélve. De ez a történet nem is arról szól, hogy megkedveljük a főszereplőket.

"Beteg virág vagyok…
Mindazonáltal nem azok vagyunk-e mind?"

Joanne Harris első olyan regénye, ami tényleg sikert ért el nálam. A kérdés már csak az vajon találnék-e még hasonlót az általa írt könyvek közül. :)

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:

Nita: ITT

Cseri: ITT