2010. május 3., hétfő

Jodi Picoult: A nővérem húga

"Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon" jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig - a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. "

Szerettem volna minél előbb megírni ezt a bejegyzést, mert másképpen nem tudtam volna elengedni a történetet. Sokáig azon morfondíroztam, hogy helyes-e elítélni egy anyát, aki csak segíteni akart, megmenteni azt az embert aki az ő húsa és vére, miközben a másik kettővel szinte alig foglalkozik. Néha haragudtam, néha meg támaszt akartam nyújtani Saranak, aki csak küzdött és küzdött elvakultan a lánya életéért. Mindeközben meg ott van Anna, akinek hirtelen kellett felnőnie, akinek elvesztek a gyermekévei. És akkor kérdezem én: Hol itt az igazság?

Miközben írom ezt a bejegyzést könnyek tolulnak a szembe akaratlanul is. Igen, a végén csak úgy folytak megállíthatatlanul, a váratlan végkifejlet miatt és szeretném megkapni a választ arra, hogy MIÉRT? Miért így lett vége? Habár végig bennem motoszkált, hogy valami meglepetés fog engem még várni a végén, de hogy ilyen(!), arra nem számítottam. Igaz, Anna szándékára, - hogy valójában miért is kereste fel az ügyvédet - rájöttem, sőt biztos voltam benne, de ami utána történt arra nem számítottam.

A regényben a megvalósítás tetszett a legjobban, az hogy több szemszögből látjuk a történéséket. Ráadásul két szál is fut, hiszen nem csak Anna és Kate történetét, hanem Campbell (az ügyvéd) és volt barátnője, Julia titkait is szépen lassan megismerjük. Végig elfogulatlan akartam lenni, megfogadtam magamnak, hogy senkit nem fogok közel engedni magamhoz, de persze ez nem sikerült. Így Anna teljes mértékben belopta magát a szívembe. Hiszen olyan hamar kellett felnőnie, olyan hamar kellett komoly kérdésekben döntéseket hoznia, miközben neki még az lett volna dolga, hogy gyerek legyen.

Az az igazság, hogy még most sem tudom szavakba önteni, hogy mi fogott meg a könyvben ennyire. Talán azért, mert igazi hús-vér emberekről szól, talán azért, mert félig valós történeten alapul, és talán azért is, mert maguk a szereplők sem tudták eldönteni mi a helyes és mi nem. Viszont egyben biztos vagyok, hogy felnőtteknek kötelező nemtől függetlenül!

Gondolkodtam azon is, vajon milyen lehet a regényből készült film, de szerintem nem fogja tudni azt a színvonalat nyújtani amit a könyv hozott. Ugyanis a könyv segítségével olyan érzelmeket élsz át, amit nehéz a filmvásznon megjeleníteni, úgyhogy én szkeptikus vagyok (habár Cameron Diazt szeretem). :)

Értékelés: 10/10***

Mások is olvasták:
Joeymano: ITT

Amadea: ITT
Lobo: ITT
Memoir: ITT
Pupilla: ITT
Miestas: ITT
Fairybug: ITT
Hannamarie: ITT

8 megjegyzés:

f-andi írta...

Elolvastam amit írtál, aztán gyorsan megkerestem: én mit is írtam?
.... és ismét lelkifurdalásom lett, hogy én nem sírtam rajta.
Természetesen nagyon tetszett nekem is, egyszer polcra kerül, csak vegyem meg.
Nehéz kérdést taglal az írónő. Tényleg nehéz lavírozni az igazságosság között. Ami ma a fontossági lista első helyén van, az holnapra lekerülhet onnan.

Annamarie írta...

Örülök, hogy neked is tetszett a könyv. Annyira ütös és friss témával foglalkozik, és annyira emberi is.
Érdekes, de engem sem érdekel a film, pedig ez nem jellemző rám. Sajnos sokat csalódtam a filmekben, nem azért, mert rosszak, hanem azért, mert mások, elcsúsznak a hangsúlyok.

Christina alias Pöfivonat írta...

F-Andi: Szerintem nem kell lelkiismeret furdalásodnak lennie. :) Én alapból egy ilyen természet vagyok, képes vagyok beleélni magam bizonyos szereplők életébe. Egyébként nagyon bölcset írtál ezt szeretem benned. :)

Christina alias Pöfivonat írta...

Annamarie: Pont ezért félek tőle én is, mert eddig csak negatív tapasztalataim vannak az olyan filmekkel kapcsolatban, ami könyvből készül. :)

csenga írta...

Én sem sírtam...de ettől függetlenül nagyon fejbe vágott a történet.

tricia írta...

Zseniális könyv, én imádom! Első Picoult élmény volt. A filmet semmilyen körülmények között ne nézzétek meg, mert TELJESEN más, mint a könyv. Ami a lényeg volt a könyvben, meg a csattanó, na az a filmben nincs.

Christina alias Pöfivonat írta...

Az hogy lehet? Hisz az adja a slusszpoént a könyvben! :O Tudtam, h nem kell megnézni a filmet. :D

Eperke írta...

A film és a könyv teljesen más világ. Nincs is gond ezzel, amíg valaki nem köti össze a kettőt. Bár a csattanót egy laza mozdulattal agyoncsapták, de legalább a színészek játéka nagyon jó volt. Ami a könyvet illeti, az szerintem leírhatatlan...amikor először végigolvastam, a döbbenettől a végén meg se bírtam szólalni. Emlékszem, egész nap úgy járkáltam a lakásban, mint egy zombi. Aztán jött a Tizenkilenc perc és rájöttem, hogy ez a Picoult-hatás, ritkán találkozni ilyen jó íróval.