2013. március 13., szerda

Gordon Reece: Megtorlás


"A félelem nem ismer kegyelmet…
A tizenhat éves Shelley szülei elválnak, s ő az édesanyjával egy félreeső vidéki házba költözik. Mindketten súlyos traumán vannak túl: az anya minden erejével igyekszik talpra állni a válás után, s ráadásul szembesülnie kell azzal is, hogy érzékeny, befelé forduló lányát kegyetlenül bántalmazták az iskolatársai. Anya és lánya félénkek, visszahúzódóak és engedelmesek – született áldozatok, vagyis Shelley kifejezésével: kisegerek. Járt utaktól messze eső házukban igyekeznek mindent újrakezdeni, s kis időre nyugalomra is lelnek. A törékeny béke azonban hirtelen szilánkokra robban, amikor egy éjszaka Shelley arra ébred, hogy az egyik lépcsőfok megnyikordul. Valaki betört a házba, s a két nő élete egyik pillanatról a másikra vérfagyasztó rémálommá válik."

Általában nem szoktam olyan könyvről írni bejegyzést, amit nem olvastam ki, de most ebben az esetben szeretnék kivételt tenni, mert a Megtorlás megérdemli, hogy olvassák és beszéljenek róla.

"Csak arra tudtam gondolni, hogy bármilyen közel állunk valakihez, vannak korlátok, vannak határok,amiket nem léphetünk át, dolgok , amelyek olyan mélyen érintenek minket, hogy nem oszthatjuk meg őket senkivel."

A történet nehéz, hiszen gyermek bántalmaz gyermeket, amit még el is viseltem volna, de mindezt olyan stílusban adja elő az írónő, hogy azt már én sem bírtam. Nehéz és súlyos. Olyannyira, hogy kénytelen voltam abbahagyni, de még ezek után sem akart békén hagyni. Nem eresztett, egészen a csontomig hatolt, beférkőzött minden egyes porcikámba és ez addig így lesz míg ki nem írom magamból. Még most is emlékszem a tettekre és a szavakra amikkel bántalmazták a tizenhat éves Shelleyt és a legrosszabb az egészben, hogy mindezzel még nincs is vége a történetének.

Ez nem az a fajta sodró lendületű könyv, aminél csak úgy pörögnek a lapok, hanem inkább egyfajta elbeszélés Shelley szemszögéből. De hiába nincs meg a sodrás, mégis visz előre a történet, azt akarja, hogy csak olvasd és olvasd, legyél te is részese Shelley történetének. Többször is félre kellett tennem, míg odáig nem jutottam, hogy végül letettem mivel rájöttem, képtelen vagyok végigolvasni a könyvet. Sajnálom, hogy nem jutottam a befejezésig, mert azért érdekelt volna hogy mi történik a legvégére. Egyszer talán majd újra próbálkozom, de nem most, mert most nincs itt a ideje.

Nem sok szereplő vonul fel a történet során, de azok ízig-vérig emberek, a maguk esendő módján. Sajnáltam Shelleyt, de még jobban az anyját, aki hiába akart volna tenni bármit is, még sem tudott tenni semmit. Hiába volt kisegér, azért az igyekezet meg volt benne, hogy megvédje a bántalmazásoktól az egyetlen lányát.

"Amit tettünk, egy kevés víz lemossa."

Összességében kiváló regény a maga műfajában, de csak erős idegzetűeknek, vagy legalábbis olyan embereknek ajánlom akiben nem tombolnak a hormonok. És ha egyszer megteszed, hogy a kezedbe veszed, akkor vigyázz, mert lehet, hogy a végén nem ereszt.


Értékelés: nincs

Mások is olvasták:

1 megjegyzés:

Quantumleap írta...

tényleg elég érdekes úgy kritikát írni, hogy a regény fő cselekményéig el se jutottál. A lány iskolai bántalmazássorozata csak kiegészítő, extra adalék.