2013. október 31., csütörtök

Alma Katsu: Halhatatlan


"Amikor Dr. Luke Findley éjszakai műszakba érkezik a St. Andrew nevű kisváros kórházába, csak egy újabb apró sérülésekkel és családon belüli erőszakkal terhes éjszakára számít. Ehelyett találkozik Lanore McIlvrae-vel, aki örökre megváltoztatja az életét. Mert Lannynek múltja van…

Lanny McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, ami örökkévaló, kivéve, ha Lanny démonai végre nyugalmat találnának. A kétszáz év alatt, amit a Földön töltött, úgy tűnik, mind a dekadencia, mind pedig az erőszak megkísértette, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig.

Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó könyve felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de ugyanakkor el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti, hiszen a saját megváltásunkhoz vezető út megtalálásáért kizárólag mi magunk vagyunk felelősek."

Fogalmam sincs, hol is kéne kezdenem, mert rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem miközben ezt a könyvet olvastam. Ráadásul mindenre számítottam csak pont arra nem, amit végül a Halhatatlantól kaptam. Egyrészt én teljes mértékben meg voltam arról győződve, hogy ez egy fantasyami igaz is meg nem ismásrészt valamivel könnyedebb történetre számítottam. Joggal teszitek fel a kérdést, hogy akkor ezek szerint nem olvastam el a fülszöveget? És igen, valóban nem olvastam el, aminek egyetlenegy oka van, mégpedig azért, hogy megkíméljem magam az esetleges spoilerektől. Így viszont minden egyes könyv olyan, mint egy hatalmas kindertojás, ami csak arra vár, hogy egyszer kinyissam. 

"Most már tudom, hogy csak egy bolond keres bizonyosságot a szerelemben. A szerelem oly sokat követel tőlünk, hogy cserébe megpróbálunk garanciát szerezni arra, hogy kitart. Állandóságot követelünk rajta, de ki tehet ilyen ígéreteket? Meg kellett volna elégednem azzal a szeretettel - a barátsággal, a toleranciával amit Jonathan gyermekkorunk óta táplált irántam. Az a szeretet
örökkévaló volt. Ehelyett megpróbáltam olyanná változtatni az érzelmeit irántam, amilyenek nem voltak, és ezzel tönkretettem egy csodálatos, örökkévaló kapcsolatot. "

Alma Katsu könyve egy valószerűtlen utazás egy különös és meglehetősen fura világban. Az első mondattól kezdve elmerültem és csak süllyedtem és süllyedtem egyre mélyebben a történetbe. Az írónő hihetetlen eleganciával képes mesélni egy olyan történetet, ami néhol hátborzongató volt és mindezt azzal tetézte, hogy szebbnél szebb gondolatokkal tűzdelte tele. A történetvezetés lendületes annak ellenére, hogy lassan ballagunk előre, de mindezt egyáltalán nem lehet unalmasnak nevezni. Sőt ennek a könyvnek minden egyes oldala meglepetés, hiszen sejtelmünk sincs arról, hogy a következő oldalon mi fog ránk várni. Teljes mértékben kiszámíthatatlan. A leírások gyönyörűek, a történet zseniális, pedig semmi meglepő nincs benne. 

Az írónő legnagyobb titka két dologban rejlik, az egyik a hangulat, a másik a stílusa amivel a történetet elénk tárja. Számomra varázslatos és egyedi Alma Katsu írásmódja és emiatt egy-egy gondolatot, leírást akár többször is elolvasnék. A hangulata pedig az első oldaltól kezdve ködös, sejtelmes és mindez egészen a történet végéig elkísér minket. 

Ritkán olvasok olyan regényt, ahol az összes szereplőt megvetem vagy utálom, de ez most pontosan ilyen volt. Egyetlenegy szereplőt sem tudok megnevezni, akit legalább egy kicsit is kedveltem volna, sőt, meg merem kockáztatni, hogy valahol mindegyik pszichopata. Érdekes, hogy az írónő meg se próbálja megkedveltetni őket velünk, mindegyik karaktert úgy ábrázolja, hogy a rokonszenv egy kis szikrája se gyúljon fel bennünk. De ami a legmeglepőbb számomra, hogy mindez egyáltalán nem von le a történet értékéből, sőt, még dob is rajta. Valahol a lelkünk mélyén rájövünk arra, hogy voltaképpen még vonzódunk is hozzájuk, kíváncsiak vagyunk rájuk, és pont emiatt érzem úgy, hogy Alma Katsu zseniális tollforgató. Borzasztóan érdekel, hogy ezek az emberek fognak-e fejlődni és ha igen merre. Viszont azt meg kell említenem, hogy ezek a karakterek kiválóan vannak ábrázolva, erős jellemek akik remekül illeszkednek a történetbe.

Alma Katsu
"Ne értsen félre: Jonathan akkoriban hitt abban, hogy szeret engem, és én biztos vagyok abban, hogy őszintén beszélt. De mostanra, a mostani eszemmel, amelyért nagy árat kellett fizetnem, már tudom, milyen ostobák voltunk, hogy ilyen veszedelmes szavakat mondtunk egymásnak! Arrogánsak voltunk és naivak, azt hittük, hogy amit akkor érzünk, az szerelem. A szerelem olcsó érzelem is lehet, amit könnyen adnak, bár ez akkor nem úgy tűnt nekem."
 
Alma Katsu bebizonyította, hogy az egyszerű szerelmi történetet is lehet olyan különleges köntösben tálalni, hogy az olvasót az első perctől kezdve elragadja. Valahol én lezártnak érzem az első részt, de mivel tudom, hogy van folytatása ezért nyilván olvasni fogom, hiszen kiváncsi vagyok hova tart Adair és Lanny története. 

 
Értékelés: 5/5

Mások is olvasták: 
Nima: ITT

2 megjegyzés:

Tara Nima írta...

tetszik ez az övegcsés kép.
meg tök jó a poszt is, nagyon pártolom, hogy szereted.:D
azon gondolkodtam, hogy nehéz úgy nagyon jó könyvet írni, hogy egyik szereplőt sem szereti az ember, mégis bele van esve a sztoriba.
mondjuk én Adairt nagyon is megkedveltem a végére, de akkor is nagyon élveztem volna, ha őt is utálom.

Christina alias Pöfivonat írta...

Nima: köszi, szerintem nagyon megy a kép a könyvhöz, passzolnak. ;)

naná hogy tetszett, sőt a második még jobban, de hamarosan majd arról is olvashattok. :D

Adair még mindig nem az igazi, habár az utolsó oldalakon megdöbbentő dolgokat tett és ettől hatalmasat nőtt a szememben, de hogy szeretem-e? egyelőre fogalmam sincs.