Karen Marie Moning: A hajnalra várva

"MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még közelebb.

Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér.
Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons között.

Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben."

Megfogadtam, hogy ezt a könyvet akkor fogom elolvasni, ha megjelenik a sorozat negyedik része, amire elég sokat kellett várni. De szerencsére már itt van, olvashatjuk. Ha valaki nem emlékszik, annak megsúgom, hogy A hajnalra várva a Tündérkrónika harmadik része, és a sorozat összesen öt kötetből áll. Most, hogy túl vagyok rajta úgy érzem magam, mint egy jóllakott óvodás, aki megkapta a napi csoki adagját.

"Barrons pontosan azt teszi, és csakis azt, ami neki a legjobb. Pont. Most az a legjobb neki, ha segít életben maradnom. Pont. De lehet, hogy egy nap már nem így lesz. Felkiáltójel."

Aggódva vettem a kezembe, mert nem tudtam mennyire fogom felvenni majd a történet fonalát, mennyire fogok emlékezni, de Karen Marie Moning könnyedén megoldotta a problémámat, mivel az első oldalon egy olyan prológust rittyentett össze, amely remekül segített az emlékezésben. Innentől kezdve sima ügy volt már minden. Megvallom, az eleje nehezen csúszott, kicsit lassú mederben folytak az események, ami nem volt túlságosan az ínyemre. De szerencsére az írónő is hamar észbe kapott és tett róla, hogy később ne akarjam letenni a könyvet. Moning stílusa igazán mit sem változott, habár szerintem érezhetően fejlődésen megy keresztül, de még mindig könnyed, humoros és szórakoztató. Egyszóval olyan, ami miatt valamikor megszerettük a Tündérkrónikák sorozatot.

Az írás mellett muszáj megemlítenem Mac karakterét, ugyanis ő változott a legtöbbet az első két kötethez képest. Lehet, hogy sokan azért nem is veszik többet a kezükbe, mert Mac elsőre nem éppen szerethető karakter. Ám, ahogy haladunk előre a történetben, úgy változik a főszereplő személyisége. Már nem az a rózsaszín szivárvány lány, habár kívülről még néha annak mutatja magát, de valójában egy erős, szívós csajszi lett belőle. Megkedveltem, az az igazság. Valójában V'lane a kedvenc, sőt egyre jobban kezdem megszeretni, mégis Mac szorosan kullog utána. Barronsról nem szeretnék szót ejteni, mert ő maradt olyan amilyen, még mindig eljátssza a titokzatos, charme-os férfit,  aki nem hajlandó beavatni a legnagyobb titokba, hogy ki is ő valójában.

"– Mi maga? – fortyantam fel.
– A Serengeti Nemzeti Parkban én lennék a gepárd, Ms. Lane. Mindenki másnál erősebb, okosabb, gyorsabb és éhesebb vagyok. És nem kérek bocsánatot a gazellától, amikor elkapom."

Végszóként szeretném elmondani azt, hogy örülök hogy itt van mellettem a folytatás, mert az írónő megint úgy fejezte be a történetet, hogy az csak az idegeket borzolja. Így legalább nem kell várnom és ott folytathatom, ahol abbahagyta. És mi várhat még ránk? Azt nem lehet tudni, mert Moning tele van meglepetéssel, amiért nagyon szeretjük.

Értékelés: 5/4,5

Mások is olvasták:

Nima: ITT

Pupilla: ITT

Amadea: ITT

Gretty: ITT