2012. október 14., vasárnap

C. J. Daugherty: A Cimmeria titka


"Allie élete darabokra hullott szét. A bátyja eltűnt, utálja a sulit, ahova jár, a szüleitől sem számíthat megértésre... és már megint letartóztatták. Nem csoda, hogy az ősök megint új suliba küldik. De ez egyszer valami teljesen szokatlan helyre. Allie nem érti, hogyan kerülhetett a Cimmeria Akadémiára, oda, ahol a felső tízezer csemetéi tanulnak a patinás kastély festményekkel díszített falai között, vagy éppen a bálon táncolnak gyönyörű estélyi ruhában és szmokingban, kényelmükről pedig személyzet gondoskodik. A legnagyobb rejtély Allie számára mégis az Éjjeli Iskola, amelynek céljáról, működéséről és tagjairól csak a beavatottak tudhatnak.
Allie érkezését a többiek is értetlenül szemlélik, hiszen a lánynak sem társadalmi rangja, sem családfája, sem különleges képességei nem indokolják a Cimmeria Akadémiára való felvételét. Gyanakvó ellenségei mellett barátai is akadnak, de Allie rajtuk is nehezen igazodik ki. Abban sem biztos, kinek őszintébbek az érzései a két fiú közül: Sylvainnek, a jóképű francia arisztokratának vagy Carternek, a mogorva árva fiúnak. Egymást követik a különös események, melyek következtében a lányt egyre nagyobb veszély fenyegeti.

De vajon kiben bízhat meg Allie, ha mindenki hazudik?"

EZ ÁLLATIRA JÓ VOLT, így, nagy betűkkel. Nem érdekel ki mit mond, ez a könyv szerintem nagyon jó. Szerettem, mert egyszerű, hétköznapi és mégis letehetetlen. Szerettem, ahogy az író összezavart mindent és mindenkit, még az olvasót is. Szerettem, mert halvány lila gőzöm sem volt arról mi folyik a színfalak mögött és fogalmam sem volt arról, hogy mi történik egészen az utolsó oldalig. Ritka az a regény, ami egészen a végéig meg tudja őrizni a saját titkát, ami miatt összeáll a fejedben a történet. És ez az igazán NAGY dolog. Nem hiszem, hogy mostanában olvastam olyan regényt, ahol ennyi intrika bújik meg az események hátterében. Amikor már azt hiszed tudod kiben lehet bízni, akkor jön egy újabb fordulat, ami összezavar mindent. Ki, mikor, hol és miért? Ez a legnagyobb kérdés a könyvben.

Mióta Harry Potter létezik, azóta vagyok nagy rajongója az iskolában játszódó történeteknek, ezért is repesett a kicsi szívem mikor megláttam, hogy egy újabb hasonló könyv került a könyvesboltok polcaira. Az elején, annak ellenére, hogy nagyon lassan indult be a történet, sokáig azt gondoltam, hogy valami hasonló történet fog a szemeim előtt kibontakozni, de végül tévedtem. Ne kérdezzétek, honnan jött, hogy ezt a regényt besoroljam a fantasy műfajba, merthogy ebben sem tündérek, sem varázslók, se semmilyen fura szerzet sincsen, ellenben viszont minden más megtalálható benne. De ez nehogy elvegye a kedvetek, mert ez a regény pont ettől jó, hogy egy darab paranormális jelenség sincsen benne.

"Antik kovácsoltvas csillárok csüngtek le robusztus, vaskos láncaikon a mennyezetről, ezek adták a fényt - egykor minden bizonnyal gyertyákat hordoztak karjaikon. A legfelső sorok könyveit elnyelte a homály. Súlyos tömörfa asztalok álltak mindenfelé, zöld ernyős olvasólámpákkal, bőrhuzatú székek, fotelek gyűrűjében."

A szereplők közül egyelőre még nem szeretnék kiemelni senkit sem, mert még bennem sem körvonalazódott ki, hogy kit is kedvelek. Az írónő egyébként nagy hangsúly fektetett a karakterekre, hihetően ábrázolja őket. Ami viszont végig nagyon furcsa volt és amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni, az ahogy a diákok viszonyultak a tanárokhoz. A tegeződéssel úgy éreztem elveszítik a tekintélyüket, de az is lehet, hogy én vagyok túlságosan beszűkülve.

C. J. Daugherty nagyon jó kis regényt dobott össze, konkrétan ez volt az első könyve az eredetileg újságíróként dolgozó szerzőnek. Igaz, ami igaz hogy az első oldalakon érezhető volt, hogy be kellett melegednie, viszont a vége az valami fenomenális lett. Olyannyira, hogy egyáltalán nem akartam kibújni a kötetből és a szívem szakadt meg, miközben az utolsó sorokig jutottam. Annyira benne éltem a könyvben, hogy legszívesebben már nyúltam is volna a következőért, hogy továbbra is benne éljek, de sajnos az még meg sem jelent. 

"Carter még utánaszólt:
- Zsír a bakancsod, Sheridan.
Allie nem nézett vissza, úgy válaszolt:
- Légy jó fiú, Carter West!
Már félúton járt a folyóson, amikor megérkezett hozzá a fiú válasza:
- Én mindig jó fiú vagyok."



Értékelés: 5/5

Mások is olvasták:
Nima: ITT

2 megjegyzés:

Tara Nima írta...

én Cartert imádtam, de nagyon.:))

ez annyira általános, ahogy néztem a véleményeket, hogy mindenki várt valami természetfelettit, és sokan csak azért pontozták le, mert milyen lapos már vérfarkasok, vámpírok meg egy kis varázslat nélkül. valszeg annyira hozzá vagyunk szokva a misztikumhoz, hogy mindenben azt keressük.
amikor először menekülnek a valami elöl, ami morog rájuk, akkor még én is vártam valami, teremtményt, démont, nem is tudom, de aztán, hogy nem jött semmi hasonló, nem is nagyon hiányzott.
szerintem ha lenne benne misztika, nem tudna ilyen jó lenni.

Christina alias Pöfivonat írta...

Nima: Cartert én is nagyon szeretem, de mivel ebben a sorozatban nem tudhatjuk mi történik, ezért óvatos vagyok. :D

egyetértek abban, hogy ehhez vagyunk hozzá szokva, de szerintem az írónő is egy kicsit félrevezet az elején mindenkit és ez biztos, hogy nem véletlen. :) ja és jó lenne, ha sokkal több ehhez hasonló regény is megjelenne a piacon.