Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

"Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából."

Valójában nem ma, hanem tegnap este fejeztem be a könyvet, de még mindig érzem a belőle áradó a hangulatot, ami az elejétől a végéig végigkísérte az egész történetet. Amikor elmerültem Az utolsó szerelmes levélben mindjárt el is kapott az a füstös, bluesos hangulat. Hallottam, ahogy valaki a hátam mögött szaxofonon játszik, éreztem ahogy valaki mellettem szivarra gyújtott, láttam magam előtt a 60-as években hordott ruhákat és ettől mindig egy kicsit libabőrös lettem. Jojo Moyes regényének legnagyobb erőssége nemcsak az általa megteremtett atmoszféra, hanem a történet amit úgy csűrt-csavart, mint más a vizes rongyot. És ha még ez nem lenne elég, mindezt úgy tette, hogy az olvasónak fogalma se legyen arról, mi kerekedik ki az egészből a végére. Vajon happy end lesz-e a befejezés?

"Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket."

 

A cselekmény úgy pörgött a szemem előtt, mintha csak egy romantikus filmet néztem volna. Láttam, ahogy a szereplők megelevenednek, láttam a szenvedésüket, a szerelmüket, a szenvedélyüket. Sóhajtottam, nevettem és szomorú voltam, elmondhatom, hogy a cselekmény teljesen a bűvkörébe vont. Azt sajnáltam, hogy egyszer csak visszatértünk a jelenbe, ahol előkerült a telefon, a számítógép és az internet, mert én még érezni akartam a azt a bizonyos hangulatot, ami az elején annyira elkapott. 

 

Jennifer személyisége nagyon összetett. Egyszerre próbál erős és gyengéd lenni, butának és okosnak tűnni, attól függően, hogy épp melyik férfi oldalán áll. Nehéz életet szánt neki az írónő, hiszen olyan kérdésekben kellett döntenie, ahol a jó nem létezett, hiszen akármerre lép, mindig megvetésben lesz része. És akkor ne is beszéljünk Anthony O'Hare szerepéről, aki számomra megtestesíti a romantikus férfit. Vicces, erős és mindeközben gyengéd, olyan aki megtalálja a hangját, a szavakat, ha a nőnek épp arra van szüksége. 

Sajnálom, hogy a XXI. században a férfi a nőnek, vagy a nő a férfinak nem küld már levelet, már nem ragad tollat, hogy leírja az érzéseit, a gondolatait, pedig mennyi mindent lehetne írott szóval kifejezni. Igaz, hogy az sms, az internet, a chat, az email mindezt helyettesíteni kívánja, de mégsem adja vissza a kézzel írott szavak hatását. 

 

"…tudd, hogy valahol a világban él egy férfi,aki szeret,aki tudja milyen értékes és okos és kedves vagy. Egy férfi, aki mindig szeretett és aki -balszerencséjére- gyanítja, hogy mindig is szeretni fog." 

 

Összességében remek könyv és nem csak egyszerű kikapcsolodást nyújt hanem valahol visszaadja a hitet, hogy valahol a nagyvilágban előfordulhat egy hasonló sors, ahol a szerelmes felek megtalálják egymás felé az utat. Igen, talán egy kicsit túlságosan is a hatása alá kerültem, kissé szenvedélyes lett az írásom, de ez a könyv belőlem ezt váltotta ki :)

Értékelés: 5/5

 

Mások is olvasták: