Minden talentumnak ára van…
Minden csipkének titka van…
A nevem Towner Whitney. Nem, ez nem egészen igaz. Az igazi keresztnevem Sophya. Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok.
Így üdvözöl bennünket Towner Whitney, A csipkeolvasó bevallottan megbízhatatlan narrátora egy salemi családból, ahol az asszonyok meg tudják jósolni a jövőt a csipkéből, és nemzedékek óta őriznek titkokat. Ám amikor két nő eltűnése visszahozza Townert Salembe, kiderül, mi is az igazság Towner ikerhúgának halála körül.
A csipkeolvasó meséje titkokat, identitászavarokat, hazugságokat és féligazságokat forgat bűvös örvényében. Az olvasó hamarosan rájön, hogy úgyszólván lehetetlen elválasztani a valóságot a fantáziától; de hiszen Towner Whitney már a regény elején kijelentette: „Nincsenek véletlenek!”"
Khmm, khmm nem igazán tudom, hogy hol is kellene elkezdenem, ugyanis nagy reményekkel ültem neki a könyvnek gondolván, ha a többieknek tetszett akkor én sem fogok másképp vélekedni. Annyira akartam érezni azt amit a többiek éreztek, hogy végül egy nagy csalódás lett a vége.
Ahhoz képest, hogy viszonylag gyorsan szoktam az ilyen terjedelmű könyvekkel haladni, most valahogy lassabban ment minden. Többször is meg-megálltam, kicsapongtam és néha arra gondoltam milyen jó lenne egy másik regényt a kezembe fogni, de nem hagytam magam, mert tudni akartam mi fog kisülni a végére.
Néha olyan érzésem volt, mintha a szerző felült volna valami hullámvasútra, hiszen egy erős kezdés után a történet belassult, majd mintha megint felemelkedne, így folytatva egészen a végéig, ahol bekövetkezik a várva várt katarzis. Nem szerettem Towner szemszögéből nézni a dolgokat, nem érdekelt, nem kötött le, de ezzel ellentétben Rafferty rendőrt imádtam és az ő sorait még élveztem is. Azokat a részeket ahol nyomoztak és kutakodtak érdeklődéssel tudtam figyelni, talán azért mert ott állt össze a történet. Nem tudom. Mindenesetre ennyire vegyes érzelmekkel még nem hagytam abba egy könyvet. De talán az író ezt akarta, hogy felkavarjon minket? Ne hagyjon minket nyugodni? Nem tudom.
A legrosszabb az egészben, hogy amikor a végén összeállnak a dolgok, ahol az ember úgy érzi, hogy igen minden válasz a helyére kerül, akkor mintha minden teljesen összezavarodott volna. A kérdések kérdést szültek és emiatt számomra lezáratlan maradt a vége. Talán ha újraolvasnám, akkor lehet, hogy másképpen tudnám értelmezni a sorokat és megértenék mindent, de az a baj, hogy nem kötött le a regény annyira, hogy én ezt újra a kezembe vegyem. És itt jön egy másik kérdés, hogy ennyire nem figyeltem volna? Elsiklottam volna valami felett, ami segített volna megérteni ezt az egészet? Fogalmam sincs.
Brunonia Barry regénye egy érzelmi hullámvasút, akit vagy meg ragad vagy nem, én sajnos az utóbbiak közé tartozom.
Mások is olvasták:
Nima: ITT
Szeee: ITT
F-Andi: ITT
Könyvesem: ITT
Cseri: ITT
Sajtosroló: ITT
A nevem Towner Whitney. Nem, ez nem egészen igaz. Az igazi keresztnevem Sophya. Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok.
Így üdvözöl bennünket Towner Whitney, A csipkeolvasó bevallottan megbízhatatlan narrátora egy salemi családból, ahol az asszonyok meg tudják jósolni a jövőt a csipkéből, és nemzedékek óta őriznek titkokat. Ám amikor két nő eltűnése visszahozza Townert Salembe, kiderül, mi is az igazság Towner ikerhúgának halála körül.
A csipkeolvasó meséje titkokat, identitászavarokat, hazugságokat és féligazságokat forgat bűvös örvényében. Az olvasó hamarosan rájön, hogy úgyszólván lehetetlen elválasztani a valóságot a fantáziától; de hiszen Towner Whitney már a regény elején kijelentette: „Nincsenek véletlenek!”"
Khmm, khmm nem igazán tudom, hogy hol is kellene elkezdenem, ugyanis nagy reményekkel ültem neki a könyvnek gondolván, ha a többieknek tetszett akkor én sem fogok másképp vélekedni. Annyira akartam érezni azt amit a többiek éreztek, hogy végül egy nagy csalódás lett a vége.
Ahhoz képest, hogy viszonylag gyorsan szoktam az ilyen terjedelmű könyvekkel haladni, most valahogy lassabban ment minden. Többször is meg-megálltam, kicsapongtam és néha arra gondoltam milyen jó lenne egy másik regényt a kezembe fogni, de nem hagytam magam, mert tudni akartam mi fog kisülni a végére.
Néha olyan érzésem volt, mintha a szerző felült volna valami hullámvasútra, hiszen egy erős kezdés után a történet belassult, majd mintha megint felemelkedne, így folytatva egészen a végéig, ahol bekövetkezik a várva várt katarzis. Nem szerettem Towner szemszögéből nézni a dolgokat, nem érdekelt, nem kötött le, de ezzel ellentétben Rafferty rendőrt imádtam és az ő sorait még élveztem is. Azokat a részeket ahol nyomoztak és kutakodtak érdeklődéssel tudtam figyelni, talán azért mert ott állt össze a történet. Nem tudom. Mindenesetre ennyire vegyes érzelmekkel még nem hagytam abba egy könyvet. De talán az író ezt akarta, hogy felkavarjon minket? Ne hagyjon minket nyugodni? Nem tudom.
A legrosszabb az egészben, hogy amikor a végén összeállnak a dolgok, ahol az ember úgy érzi, hogy igen minden válasz a helyére kerül, akkor mintha minden teljesen összezavarodott volna. A kérdések kérdést szültek és emiatt számomra lezáratlan maradt a vége. Talán ha újraolvasnám, akkor lehet, hogy másképpen tudnám értelmezni a sorokat és megértenék mindent, de az a baj, hogy nem kötött le a regény annyira, hogy én ezt újra a kezembe vegyem. És itt jön egy másik kérdés, hogy ennyire nem figyeltem volna? Elsiklottam volna valami felett, ami segített volna megérteni ezt az egészet? Fogalmam sincs.
Brunonia Barry regénye egy érzelmi hullámvasút, akit vagy meg ragad vagy nem, én sajnos az utóbbiak közé tartozom.
Értékelés: 5/3
Mások is olvasták:
Nima: ITT
Szeee: ITT
F-Andi: ITT
Könyvesem: ITT
Cseri: ITT
Sajtosroló: ITT
2 megjegyzés:
ÓÓÓÓ ez nem jó hír nekem! Nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz. Na majd meglátjuk.
Ne aggódj, ez nem feltétlenül jelenti azt hogy neked nem fog tetszeni. :) Eddig csupa jó kritikát olvastam, ennek ellenére nekem még sem tetszett. :)
Megjegyzés küldése