"Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát."
Daniel Keyestől ezidáig csak az Ötödik Sallyt olvastam, ami a mai napig az egyik kedvenc olvasmányom, viszont a Virágot Algernonnak című regényéhez még nem volt szerencsém, pedig állítólag olvasnunk is kellett a fősulin. Valószínűleg már akkor szelektív volt a hallásom, mert nem emlékszem arra hogy kötelező olvasmány lett volna, de még arról sem volt fogalmam, hogy pontosan miről is szól. Így óriási kérdőjellel a fejemben kezdtem bele az olvasásába, mely végül kellemes csalódást okozott.
"Nemcsak dolog vagyok; létezési mód is – egy a sok -sok mód közül –, és az a tény, hogy ismerem az utat, amelyet eddig megtettem, és azokat is, amelyek számomra még megmaradtak, segít majd megértenem, hogy mi lesz belőlem."
Charlie Gordon mentálisan sérült emberként élte mindennapjait, eljárt dolgozni a pékműhelybe, valamint tanulni a hozzá hasonlók számára fenntartott oktatási intézménybe. Többek között a múltja és jelene miatt vállalta el azt a műtétet, ami ha sikerül akkor Charlie Gordonból zseni válhat. De ez a történet természetesen sokkal többről szól mint holmi műtétről. Gondolom senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom hogy ez a könyv zseniális és akkor még keveset is mondtam. Már első perctől kezdve megszerettem Gordont a naivitása és bátorsága miatt, habár szerintem kevés olyan olvasó van aki képes lenne elmenni mellette bármilyen érzelem nélkül, hiszen a karaktere egyszerűen lenyűgöző. A történet valójában egy sci-fibe ágyazott lélektani regény, mert nem a műtét a fő témája, hanem Charlie Gordon szellemi és lelki átalakulása.
A hangulata nyomasztó, helyenként fájdalmas és lehangoló, sőt néhol kifejezetten fullasztó volt a történet. És pontosan ez mutatja milyen hatással tud lenni a szerző az olvasóra, hiszen érzelmek kavalkádját kavarja fel benne, ami miatt helyenként le is kell tenni a könyvet, hogy az ember egy kis levegőhöz jusson. Megvallom, valahol a történet felénél le is kellett raknom a könyvet pihentetni, mert túl sok volt, túl őszinte és túlságosan valósan mutatta be az emberi gyarlóságot, ami miatt az egész egy pillanatra fojtogatóvá válik. Mindettől függetlenül nekem az egyik kedvencemmé vált.
Charlie Gordon egy nagyra nőtt gyerek, aki cask arra vágyik, hogy elismerjék és hogy okos legyen. Szeretné, ha őt is ugyanolyan emberként kezelnék, mint azokat akik egészségesek és ezért bármit képes megtenni, még kés alá is feküdni.
Hogy jól döntött-e? Azt nem tudom, mindenesetre nagyon megkedveltem, megszerettem és megsirattam a végére. Kedves, naiv ember, aki bár megváltozik a műtét hatására, mégis legbelül ugyanaz marad, aki előtte volt. Charlie, egyszerűen csak így Charlie.
Szívszorító és tanulságos történet az emberi elfogadásról, és kicsit arról is, hogy a világ hogy viszonyul a a szellemileg visszamaradott emberekhez.
"Most már tudom, honnan van bennem ez a szokatlan motiváció, hogy „okossá” váljak”, ami kezdetben annyira elképesztett mindenkit. Ennek a gondolatnak élt Rose Gordon, ez nem hagyta nyugodni, se éjjel, se nappal. Az ő félelme, az ő bűntudata, az ő szégyene, hogy Charlie idióta. Az ő álma, hogy lehetne valamit csinálni. Az örökös kínzó kérdés: ki a hibás, ő vagy Matt? Csak amikor Norma bebizonyította, hogy lehetnek normális gyerekei, és hogy én csak a sors gonosz szeszélye vagyok – csak akkor hagyott föl a kísérletezéssel, hogy engem átformáljanak. De én, úgy hiszem, szüntelenül azt kívántam, bár olyan okos lehetnék, amilyennek Rose akart – azért, hogy szeressen."
A Virágot Algernonnak bár keserédes történet, még is úgy vélem, hogy jól tettem, hogy elolvastam, mert szeretem azokat a történeteket, amiket képes vagyok akár napokig magammal hordozni gondolatban, amikről lehet beszélni vagy írni, amik elgondolkodtatnak, kérdéseket vetnek fel bennem, amik a befejezéskor bennem rekesztenek minden gondolatot, mert annyira jó, annyira megfoghatatlan. Egyszóval Daniel Keyes egy zseni ez a könyve pedig kötelező!
Értékelés:5/5
Mások is olvasták:
2 megjegyzés:
Óh, de jó hogy írtál róla! Már régóta tervezem én is hogy elolvassam. Most gyorsan fel is véstem az Olvasivalók nyárra listámra, mert valahogy teljesen elfelejtettem.
zakkant: tényleg nagyon jó könyv, szerintem alap annyira. :) jó választás lesz.
Megjegyzés küldése