Ian McDonald: A dervisház

"Bomba robban egy isztambuli villamoson – egy átlagos nap, egy mindennapos merénylet a 2027-es év Törökországában, amely az Európai Unió legfiatalabb, legsokszínűbb, ugyanakkor legszegényebb tagja: Közép-Ázsia bazárja, a földgázkincsek kapuja, a nanotechnológiai fejlődés műhelye.
Ez a robbanás azonban az Adem Dede téri dervisház minden lakójának életét felforgatja: a katasztrófákra fogadásokat kötő, nyugalmazott közgazdászprofesszorét, az országos földgázcsalással élete legnagyobb dobására készülő brókerét, a legendás, mézzé lett ember nyomába eredő régiségkereskedőét, a nanotechnológiai újítást eladni próbáló marketingesét, a szívbeteg kisfiúét és a házban bujkáló férfiét, aki a merényletet követően dzsinneket kezd el látni. Olyan veszély nyomára bukkannak, amely nem csak Törökországot, hanem Európa többi részét is fenyegeti."

Mielőtt belemelegednék az írásba, el kell mondanom nektek, hogy A dervisház az életem első sci-fi regénye. Ezidáig nem voltam túl jó véleménnyel róluk, de Ian McDonald megmutatta számomra, hogy ezt a műfajt is meg lehet szeretni, csak merni kell bevállalni. A fülszöveg hihetetlen hatással volt rám, ezért nem is olvastam el róla egy darab értékelést sem, nehogy befolyásoljanak majd a bejegyzés írásakor. Féltem, hogy lerombolja azt az illúziómat, amit a könyvvel kapcsolatban tápláltam, miszerint képes lesz elvarázsolni nem csak az isztambuli világgal, hanem majd a történetével is. 

"Kincsről, világcsodáról van szó. Az lenne a legjobb, ha a mondák azok is maradnának. Máskülönben történelem lesz belőlük, holott a dolgok természetes rendje ennek épp az ellentéte, a történelemből a mondák felé mutat."

A regényben öt nap története és hat ember sorsa elevenedik meg előttünk, akiknek az élete valahol, valamikor és valahogyan majd összefonódik, már ha ez megtörténik. Ez a történet sem olyan, amit könnyen megemészt az ember, mindenképpen csend és nyugalom kell ahhoz, hogy képesek legyünk élvezni. Ugyanis Ian McDonald nem csak egy nagyszerű történetet tesz le elénk, hanem bemutat nekünk egy teljesen új világot, miközben a leírásaival teljesen elvarázsol minket. Igaz, tele van idegen, fura szavakkal és szokásokkal, amikkel életemben nem találkoztam, de ez nem szegte kedvemet, mert egy kis utánajárással minden kérdésemre megkaptam a választ. Egyszóval szükség van egy kis helyismeretre.

Imádtam. Minden sorában benne éltem és mozogtam. Szerettem a fura kütyüket, Isztambult és a benne élő furcsa embereket. A közeli jövő nagyon valóságos, olyannyira hogy képes voltam elhinni, hogy már csak pár évet kell várnunk és minket is körbevesz majd a robotvilág. Az, hogy én sci-fi regényt olvasok igazság szerint fel se tűnt, mert nem ez volt a könyv mozgatórugója, ugyanis a történet középpontjában maga a város áll, e körül mozognak az események és a szereplők. A történetvezetés gördülékeny és én sehol sem unatkoztam egy cseppet sem. Oldalról oldalra bontakozik ki előttünk a megoldás, ám amíg ideáig eljutunk rengeteg izgalomban lehet részünk.

A szereplők hétköznapi emberek, szokásos problémákkal, ami csak segített abban, hogy realisztikusabb legyen a történet, de mégsem tudtam őket egyformán szeretni, mivel akarva-akaratlanul is, de egy-két ember sorsa valahogy jobban érdekelt. Próbáltam belehelyezkedni a szerepükbe, hagytam, hogy sodorjon a történetük, de meglepő módon a nők élete jobban vonzott (általában a férfi karakterekhez jobban vonzódok :)). Na de nem szeretnék félrevezetni senkit sem, hiszen minden egyes sors igazi kincs, izgalom, de nekem egy-két történet közelebb került a szívemhez.

"Az éjszaka mozdulatlan és hihetetlenül, végtelenül tiszta. Mintha minden egyensúlyban lett volna, a zuhanás peremén. Adnan rettenetesen, de rettenetesen félt, ugyanakkor rettenetesen, de rettenetesen élt – ott volt minden egyes sejtben, minden egyes bőr- és hajdarabkában. A legkisebb mozdulat, a legkisebb lélegzet, a lehető legenyhébb gondolat puszta érintése is széttörné a tiszta létezés eme pillanatát. "

Ian McDonald megmutatta számomra, hogy igenis a sci-fit is lehet szeretni, és több van benne, mint holmi űrhajók, meg űrutazás meg mindenféle fura dolog, ami miatt eddig ódzkodtam tőle. Úgyhogy most már biztos, hogy nem ez lesz az utolsó könyvem, ebben a műfajban.

"Ez Isztambul, a városok királynője, és mindaddig fennmarad, amíg csak emberi szív dobog a földön."

Értékelés: 5/5

Mások is olvasták: